2017. augusztus 17., csütörtök

A megfogant kín 24. rész


Kezdetben kicsit ügyetlen, kicsit határozatlan, nem találja meg rögtön sem a ritmust, sem az erőt, mely a férfi ölének meghódításához kell. De ahogyan telik az idő, egyre inkább ráérez arra, mit kell tennie. Csukott szemeit egyre erősebben szorítja, leginkább magára figyel. A mozdulatokra, mellyel a férfit hódítja, ölének erejét megtartja, növeli. Érzi, ahogyan kitöltik, ahogyan hüvelye a férfi köré igazodik. Forró hullámok nyaldossák a bőrét. Minden mozdulat, amit megtesz, növeli az örömöt, mindkettejük örömét. Távolról hallja a férfi mély sóhajait, érzi a cirógató mozdulatokat. Hintázó, kicsi köröket leíró csípője egyre inkább önálló életre kel, egyre inkább tűzben ég. Szenvedély húzza a férfi testébe, belesüllyed, eggyé válnak.

2017. augusztus 10., csütörtök

A megfogant kín 23. rész

A kedvese, a szerelme öleli, óvatosan a hátára fordítja, ujjai lepkeszárnyak érintését utánozva érnek a testéhez. Simogatások hosszú sora indul, a férfi ujjai a keblek dombjától a has puhaságán át haladnak a völgyhöz, Katalin öléhez. Miklós körbesimogatja a szelíd dombokat, belenyúl a hasadékba, ráérős, lassú, monoton mozdulatokkal teszi ezt tízszer, százszor. Tenyere a vénuszdombon, hosszú mutatóujja az eldugott kis rés fölött le-föl mozog. A nő bőre a férfi ujjára tapad, emelkedik és visszahull, hogy a következő pillanatban újrakezdődjön minden. A tapadás, a húzódás, az elengedés, a hiány, az mozdulatsor szelíd ritmusa, szakadatlan öröme.

2017. augusztus 3., csütörtök

A megfogant kín 22. rész

Erős fogai apró, gyöngéd harapdálásokkal támadnak, ahol korábban a nyelvével cirógatott, most ott karistolgat, húzogatja a gyönge bőrt. Hallja Katalin elfúló lélegzetét. Ez az. Ezt szeretné. Minek erővel megkapni valamit, amikor kedvességgel is megkapható egy leány szerelme? Sosem fogja megérteni a grófot, sem annak vágyait. Kedvesség, az kell, semmi más. Így hát Miklós olyan gyöngédséggel harapdálja a vékony bőrt, ahogyan anyamacska veszi szájába a kölykeit. Belemélyeszti fehér fogait a hosszú, vékony ujjak párnácskáiba, a keskeny tenyér felé kalandoz, belenyalogat, bele-beleharapdál. Nem fájdalom, amit okoz, hanem színtiszta gyönyör.

2017. július 27., csütörtök

A megfogant kín 21. rész


– Gyere, kincsem! Gyere mellém! Hadd öleljelek meg! Érezd, hogy minden rendben!
– Talán... attól félek, soha többé nem akarsz majd mellettem lenni, ha minden emlékem visszatér, ha mindent elmesélek.
– Ez az egyetlen, amitől nem kell félned! – A hang most már sürgető, parancsoló. – Gyere ide! Szükséged van az ölelésemre. Gyere!
– Emlékszem valamire...
– Istenem! Nem hagylak magadra! Gyönge indaszál vagy most, kell a támaszték, kell, ami erőt ad. Engedd, hogy szeresselek, vigasztaljalak, erős karommal támogassalak!

2017. július 20., csütörtök

A megfogant kín 20. rész


Katalin az éjszaka közepén fölriad, saját nyögdécselése ébreszti, rosszat álmodott. Fölül, és megpróbál az álom részleteire visszagondolni. Egy félhomályos szobára emlékszik, amiben nincs semmi, de semmi. Üresség, hatalmas üresség. Félelem tölti el, nem tudja, hol van. Hangokat hall, távolról, de azután a hangok egyre közelednek. Szeretne elbújni. Nincs hová. A szoba kietlen. Sehol egy zug, sehol egy bútor.
Az ablakhoz lép, kinyitja. Kint is sötét van, egy udvarra lát rá. Szokatlan, hogy az ablak mellett egy meredek lépcső indul, talán sikerül a párkányról a lépcsőre lépni, talán. Nem vár tovább, mert a szorítás a gyomrában egyre erősebb, menekülnie kell a durva, rátörő hangok elől. A párkányra lép, ez könnyen megy, de innentől minden reménytelenné válik, mert a lépcső közben messzebbre került, és ő hiába igyekszik, éppen csak eléri a lábujjai hegyével. A távolság bizonytalanná teszi, megbillen, és csak a levegőt markolja, zuhanni kezd, miközben látja, hogy az udvar biztonságos talaja már sehol, szakadék az, melybe csak zuhan, és zuhan...

2017. július 13., csütörtök

A megfogant kín 19. rész

​Hozzáhajol. Megcsókolja. Újra, és akkora szenvedéllyel, melyet alig lehet kézben tartani. Nyelve ostromra készül, de minek ostromolni ott, ahol csak megadás, behódolás van. Akadálytalanul simít végig a fogakon, beljebb nyomul, felkutatja a kissé bátortalan nyelvet, lágyan lökdösi, cirógatja. Élvezi, hogy Katalin kis idő teltével visszacsókolja, egyre éhesebben ízlelgetik egymást. Mindkettejük keze fölfedezőútra indul. A leány szorosan kapaszkodik a férfiba, a vállakba, a hát izmaiba simít, a férfi hosszú ujjai pedig a óvakodó puhasággal hódítgatják a gömbölyű melleket.
Katalin lábaiból minden erő kiszáll, mert a lovag ujjai gyengéden gyúrják a kerek halmokat, az okozott örömben táncolnak a kezek, miközben az ajkak tánca sem szűnik. Egyre összeszokottabban, egyre ügyesebben találnak rá a közös ösvényre, melyen együtt futni, együtt fölfedezni jó.

2017. július 6., csütörtök

A megfogant kín 18. rész


Nem tudhatjuk biztosan, megfogant-e benned egy élet, vagy sem. Nincs senki, aki ezt most biztosan tudhatná. Néhány nap itt segíthet. Segíthet abban, hogy ezen az egész történeten könnyebben túl legyél.
Hallgatnak, hosszan. Katalin gondolatai közé egy újabb kúszik, gyökeret ver, nem ereszti. Ha megfogant, bűn egy növekvő élet halálát kívánni. Mikor megszólal, hangja gyönge, törődött.
A papunk...
A férfi azonnal a leány szavaiba vág.
Tudom, mit mondanak a papok.