2017. szeptember 21., csütörtök

A megfogant kín 29. rész

– Elindulsz! Nem vársz reám! Most ! Azonnal! Egy napi járóföldre, a keleti úton van egy zárda, ott foglak keresni. Csak keletnek haladj! Az út egyenes!

2017. szeptember 14., csütörtök

A megfogant kín 28. rész


Már csak pár lépés, és takarásban lesznek, már csak három, már csak kettő. Valamit az udvaron állók utánuk kiáltanak, de Miklós a saját részeg üvöltésétől nem érti a szavakat, de különben sem fordulna meg most a világ összes kincséért sem. Az istállókaput nyitja, belépnek, behúzza, félig, nehogy gyanús legyen a túl nagy rendszeretet, és közben üvölt tovább, hangosan, kitartóan.
Igyál! Igyál!
Nem áll meg, csak újra megfogja, megszorítja Katalin kezét, és az ajtólap takarásában már egyenes, határozott lépésekkel siet a lovaik felé.

2017. szeptember 7., csütörtök

A megfogant kín 27. rész


Miklós az ajtóhoz lép, kiles. A folyosó azonban pont olyan kihalt, mint korábban, egy lélek sincs sehol, mintha nem is egy népes fogadóban lennének. Az ivó felől azonban erősödő zaj hallatszik, az ételek érkezhetnek, a hangokat nem lehet összetéveszteni semmivel. Edények, villák zörögnek, kupák koccannak. Miklós visszalép, bólint.
– Induljunk.
– Istenem, segíts! – sóhajt föl utoljára Katalin.
Elhagyják a szobát, határozott, sietős léptekkel a folyosó vége felé tartanak. Lépcső indul a lábuk előtt.
Miklós újra körülnéz, megfogja Katalin kezét.
   Én megyek előre! Maradj szorosan a nyomomban!

2017. augusztus 31., csütörtök

A megfogant kín 26. rész


Szinte azonnal lép hátra, öklét a szájára szorítja, villámgyorsan fordul meg, és vet kétségbeesett tekintetet a férfire. Már Miklós is áll. Egy hosszú lépéssel kedvese mellett terem, átöleli, fejét a saját vállgödrébe simítja. Halkan, megnyugtatóan mondja:
– Nem lesz semmi baj! Nem lehet! Nem azért menekültünk ki a Gonosz karmaiból, hogy most elvesszünk! Bízz bennem! Kijutunk.

2017. augusztus 24., csütörtök

A megfogant kín 25. rész


Ölének lökései egyre sokasodnak, egyre nagyobb magasságokba röpítenek. Egyre kevésbé tud már kedvesére figyelni, és erre egyre kevésbé van szükség, hiszen az utuk közös, letérni róla már lehetetlen. Mindketten saját csúcsaik felé tartanak, saját elérhető legnagyobb örömük felé rohannak. Megérkeznek. Egymást öntudatlanul is segítve érnek az út végére. És bár a férfi utolsó lökései keményen céltudatosak, ebből Katalin már mit sem érzékel, mert nem fájdalommal reagál a teste, hanem a befogadás örömét éli át.

2017. augusztus 17., csütörtök

A megfogant kín 24. rész


Kezdetben kicsit ügyetlen, kicsit határozatlan, nem találja meg rögtön sem a ritmust, sem az erőt, mely a férfi ölének meghódításához kell. De ahogyan telik az idő, egyre inkább ráérez arra, mit kell tennie. Csukott szemeit egyre erősebben szorítja, leginkább magára figyel. A mozdulatokra, mellyel a férfit hódítja, ölének erejét megtartja, növeli. Érzi, ahogyan kitöltik, ahogyan hüvelye a férfi köré igazodik. Forró hullámok nyaldossák a bőrét. Minden mozdulat, amit megtesz, növeli az örömöt, mindkettejük örömét. Távolról hallja a férfi mély sóhajait, érzi a cirógató mozdulatokat. Hintázó, kicsi köröket leíró csípője egyre inkább önálló életre kel, egyre inkább tűzben ég. Szenvedély húzza a férfi testébe, belesüllyed, eggyé válnak.

2017. augusztus 10., csütörtök

A megfogant kín 23. rész

A kedvese, a szerelme öleli, óvatosan a hátára fordítja, ujjai lepkeszárnyak érintését utánozva érnek a testéhez. Simogatások hosszú sora indul, a férfi ujjai a keblek dombjától a has puhaságán át haladnak a völgyhöz, Katalin öléhez. Miklós körbesimogatja a szelíd dombokat, belenyúl a hasadékba, ráérős, lassú, monoton mozdulatokkal teszi ezt tízszer, százszor. Tenyere a vénuszdombon, hosszú mutatóujja az eldugott kis rés fölött le-föl mozog. A nő bőre a férfi ujjára tapad, emelkedik és visszahull, hogy a következő pillanatban újrakezdődjön minden. A tapadás, a húzódás, az elengedés, a hiány, az mozdulatsor szelíd ritmusa, szakadatlan öröme.