(ki/szét/el)szakítva 7. részlet

11. fejezet 

Aznap este vacsora után nem együtt térnek vissza a szobájukba. Simon az asszonyát előreküldi. Beszélni akar még egyszer Henrikkel és nem szeretné, hogy asszonya akár egyetlen szót is elkapjon a beszélgetésből. Meg azután más oka is van. Hagyja asszonyát egyedül mosakodni, lefekvéshez készülődni. Nem hozza zavarba azzal, hogy végignézi. Majd egyszer... Talán egyszer lesz olyan, hogy végignézheti... szeretné.
Izgató, nagyon izgató látni, ahogyan egy asszony tisztálkodik, karcsú ujjaival végigsimít a saját testén. Végigsimít a nyakán, a hófehér karjain, megmossa a telt halmokat. Víz csorog végig a gömbölyű melleken, a puha hasfalon... Azután a lábak. Két karcsú boka, két erős vádli, szépvonalú térdek, mennyekbe repítő combok. A karcsú ujjak, amik az asszonyi ölbe simulnak, lassan mozognak, incselkedően, izgatóan lassan... De ő nem nyúl hozzá, csak nézi, nézi. Vágyat érez, sürgetőt, keményet, de nem megy oda, nem érinti meg, vár. Várja, hogy a mosakodás végeztével mezítelenül hozzásétáljon, felkínálkozzon...

– Mi jár a fejedben, Simon!? Olyan képet vágsz, mint aki most készül belenyalakodni egy tál aranysárga mézbe!

Henrik lép az asztalához, kihúzza a széket, letelepszik. Simon lustán elmosolyodik.

– Egy tál méznél is jobb, ami a szobámban rám vár!

– Legyen igazad!

Hosszan hallgatnak, bele-beleisznak a boraikba. Simon szólal meg hamarabb.

– Mondd el még egyszer!

– Már mindent elmeséltem!

– Hallani akarom újra! Hátha valamit félreértettél!

Henrik fölsóhajt

– Mindenben megállapodtunk. Visszafogott volt. Színjózan, kezdetben legalábbis. Kibővítettük a megállapodást. Az erdővel. Aláírta. Bort töltött. Ittunk. Újratöltött. Többször is. Kezdtem fölengedni... Azután egyszer csak átnyúlt az asztal fölött. Markába fogta a kupát. Lassan, a szememet nem eresztve maga felé húzta. Előbb még azt gondoltam, újra tölteni akar, de nem. Valami utánozhatatlan vigyorral az arcán beleivott, kiitta a maradék bort, ami még a kupában volt. Nézett erősen és a kupát a markába gyűrte, Használhatatlanná tette. Fölállt. Szó szerint ezt mondta; üzenem uradnak, hogy pechje van. Olyan férfivel húzott ujjat, aki szeret más kupájából inni. Fölnevetett. Sátáni kacaj volt. Egy hirtelen mozdulattal a kupát a sarokba vágta. Fölálltam. Azt mondtam neki, hogy halott ember, ha uram asszonyát illetni meri. Szerződés is köti! Csak nevetett. Azt mondta, egy kis használat még egyetlen asszonynak sem ártott meg. A tiéden sem fog meglátszani, hogy másik férfinek sikerült a szerszámát belédugnia. Közelebb hajolt, suttogott. Azt mondta, sosem tudhatja majd urad, mikor történik meg, holnap, holnapután, egy év múlva. De egyben biztos lehet! Enyém lesz asszonya a tudtán kívül, egyszer, valamikor! Átfutott rajtam, hogy a szerződést összetépem, eljövök, de azután arra gondoltam, az hogy nem tör a birtokra, nem tör életre, már az is nagy előrelépés. Ennél többre nem számítottunk.

Összenéznek, sokadszorra. Újra Henrik szól.

– Nem bántad meg? Minden ellenére, Konrád ellenére, az üzenete ellenére!? Biztos lehetsz benne, hogy megteszi! Hogyan tudsz majd utána élni vele, asszonyoddal!?

– Nem lesz baj! Nem kell őt féltenem! Nem igazán kell!

– Te is tudod, hogy ez nem igaz! Ha te akarnál Konrád várába bejutni, neked is sikerülne! A kapu nyitva, emberek jönnek-mennek. Nem ellenőrizhetünk személyesen mindenkit! Felveszi egy fuvarozó paraszt ruháját, és már bent is van! Hadsereggel nem menne semmire, de egyedül bármikor. Igenis asszonyod közelébe juthat, ha akar! És hogy akar, abban biztos lehetsz! Meg azután, a helyében nem is próbálnék a várba bejutni. Könnyebb lenne a váron kívül elkapni az asszonyodat egy fordulóra!Aligha tudod megakadályozni, hogy Anna kitegye a lábát a várból.

Simon összehúzott szemmel hallgatja Henriket.

– Nekem drukkolsz, vagy neki?!

Farkasszemet néznek.

– Kételkedsz a hűségemben?!

Simon csak pillanatokkal később szólal meg, fürkésző tekintete barátivá szelídül.

– Soha! De az asszonyomat nem kedveled!

Henrik elkapja a szemét, a kezében tartott kupa borra néz.

– Nem kerültem úgy a hatása alá, mint te! Szerintem, érdemtelen arra, hogy egy ilyen férfi mellett éljen, mint te! Jobbat is kaphattál volna!

Simon próbálja az emberét megérteni, a kitörni készülő haragot pedig visszafojtani.

– A családja elszegényedett, akármelyikünkkel megeshet, hogy birtokainkat, így vagy úgy, elveszítjük.

– Nem az a baj, hogy a házasság nem növeli vagyonodat! – Henrik újra Simonra néz – Én úgy látom, ez a nő a nyakadba akaszkodott, kihasználta a lovagiasságodat. Már a kunyhóban, amikor Konrád megtámadta, rá kellett, hogy jöjjön, ki a támadó! Azután az éjszaka! Azon az éjszakán elbűvölt, hogy reggel elvedd!

Simon Henrikre mered. A lovag egyre rosszabbul érzi magát ura tekintete alatt, de nem hátrál meg, nem süti le a szemét, nézi ő is Simont hosszan, határozottan.

– A legjobb emberem vagy! A barátom! Komolyan hiszed, hogy nem szabad akaratomból mondtam ki azokat a szavakat!? Boszorkánysággal vádolod az asszonyt, aki a feleségem lett?!

Henrik képtelen az egyenes válaszra, maga sem tudja, mit gondoljon. Néha biztos benne, hogy az asszony egy égetnivaló boszorkány, néha pedig maga is szánalmat érez iránta. Olyan szánalmat, mely előhívja belőle a férfit, aki védeni akar.. Csak hallgat, nézik egymást Simonnal. Simon szólal meg végül.

– Menj el a papunkhoz! Beszélgess vele!

– A papunkkal!? Ugyan miről?

– Mondd el a gyanúdat!

Henrik zavarba jön

– Nem akarom én feketíteni asszonyodat! A gyanúmat neked mondom, mert a barátom vagy és az uram is!

Simon föláll. Részéről vége a beszélgetésnek.

– Menj csak el! Parancsolom! Meséld el a papunknak, mit gondolsz! Holnap! Már holnap keresd föl! Ez parancs!

Otthagyja a döbbent férfit. Magában mosolyog. Holnap már egy egészen új Henrik ül majd mellette. Egy egészen új! A ragaszkodása, a hűsége a régi lesz!

Percekkel később a szobájánál áll. Egy elgondolkodó pillantást vet a nővére ajtajára. Sem Mária, sem Károly nem jelent meg a vacsorán. Egy szolgálóval fölvitetett egy tálca ennivalót Mária szobájába, és jobbulást kívánt. A szolgáló szerint Mária tényleg ágyban lehetett. Mezítláb, alsóruhában nyitott ajtót, és piros volt, mint aki lázas. Simonra nevethetnék tör, ahogy a szolgáló aggódó tekintetét látja. Lázas! Ha Károly is ott van, ahol Mária, az a láz tényleg komoly lehet. Mosolyog. Ha van egy kis szerencséjük, a nővére újra boldog lesz. Kár lenne egy ilyen életrevaló asszonyt visszaengedni az apácák közé. Nem neki való az az élet. És kár lenne a birtokokat az asszonnyal együtt az egyháznak átengedni.

Csönd van. Az egész háza elcsöndesedett. Simon benyit a szobája ajtaján. Az asszony az ágyban, a takaró alatt, ingben, ahogyan szokott. Simon újra elmosolyodik. Szótlanul kezd vetkőzni, de ahelyett, hogy mezítelenül Anna mellé feküdne, hozzáfog annak, amit eltervezett, fölrázza a vánkosokat, az ágytámlához halmozza őket. Ülve marad, a párnának dől. A takarót az öléhez igazítja. Néhány hónap, és majd nem teszi, de Anna most még nem szokta meg a látását. Nem akarja zavarba hozni. Most ez nem célja. Ül. Mosolyogva nézi Anna hátát.

– Ha arra vársz, angyalom, hogy urad melléd bújjon, magához édesgessen, akkor hiába vársz!-súgja a keskeny hátnak, a sötét hajfonatnak. – Felém kell fordulnod, ide kell jönnöd!

Csönd. Nem mozdul. Ébren van pedig. Látja a szuszogásán. De meglepte, erre nem számított. Még nem tudja, hogy a szeretkezésben a legjobb, hogy sohasem, szinte sohasem egyforma. Nézi erősen, még mindig csak a hátát. Végre, Anna megfordul. Lassan. Az arcbőr sötétlik. Asszonya szégyenkezik, zavarban van. Simon erős marka a gyönge csukló köré fonódik. Mosolyog.

– Gyere! Gyere ide!

Anna zavara egyre mélyül. Maga alá húzza a lábát, fölül. Végigfut a tekintete a férfias arcon, a hívogató szemekbe néz. Nem tudja hosszan nézni, a férfi mellkasára kapja a tekintetét. Erős. Izmok mindenütt. Kemény. Jó nézni. Jó hozzábújni. Ezt már tudja. Sóvárgó bizsergést érez a mellében, attól, csak attól, hogy nézi, attól, hogy elképzeli, a saját bőre a férfiéhoz ér. Újra fölnéz... Simon szeme... hívja. A csuklóját már elengedte, Anna nem tudja, mikor. Újra lenéz, most a férfi ölére. Amikor rájön, mit bámul, még inkább zavarba jön, visszakapja a tekintetét a férfi arcára. Az arc most komoly, a hang határozott.

– Nem rejtegetek a takaró alatt semmit. Semmit, ami bántásodra lenne!

Anna még mélyebben pirul el.

– Tudom. -- súgja.

– Akkor, gyere! Gyere ide!

– Nem tudom, nem tudom, hogyan kell...

A férfi mosolya végtelen.

– Sokféleképpen lehetne. De most csak azt szeretném, ülj az ölembe, hogy elérjük egymást, hogy csókolhassalak. És ha eleget csókoltalak, eleget csókoltál, leveszem az ingedet, és ha levettem az ingedet, a kezemet majd a melled köré simítom, így ülve majd elérem a hátad ívét, a fenekedet, melynek kereksége vetekszik a melled kerekségével. És végül, ha te is akarod, ha úgy érzed, eljön a pillanat, az ölembe ülsz majd, könnyedén. Gyere!

Anna úgy kap levegő után, mintha most ért volna a lépcső végére, és a szobaajtó előtt állna. Nézi a férfi felényújtott karját. Megfogja, belékapaszkodik, hagyja, hogy Simon maga felé húzza, és kiköt, kiköt az ölében. A férfi egy csókkal fogadja, egy szédítő, fullasztó, mélyen megérintő csókkal. Anna megszédül. Adni szeretne. Ízlelgetni, szeretgetni kezdi a férje nyakát, bársonyos nyelvét Simon bőréhez nyomja. Nyalakszik, mint egy kismacska, miközben vékony ujjai a férfi hátán kalandoznak. Egyre jobban belejön. A mozdulatsor kezdetben kiszámított, de a kiszámítottság szűnőben. Ami történik, neki is jó, élvezi az enyhén sós ízt, a kemény kötésű testet. Simon meglepődik. Kényeztetni akart, most őt kényeztetik. Váratlan és finom. Karjaival átfogja a nőt, egészen magához húzza, hagyja hatni a varázslatot. Anna sóhajai... mintha nem ő kedveskedne, mintha őt kergetné valaki fölfelé. Igen, élvezi, akarja. Őt, a férjét. Simon egy idő után úgy dönt, továbblép, már várakozásképtelen. Megoldja a szalagot asszonya alsóruháján, kicsit eltolja magától Annát, aki a szemeit nyitja. Simonra bámul, itt sincs, ki tudja, honnan jön vissza. Ellenkezés nélkül tűri, hogy Simon a vállairól az anyagot lehúzza, a derekára gyűrje, előbukkannak a telt mellek. A férfira a látvány most is úgy hat, mint öt napja az erdőben. Mennyországban érzi magát. Meleg, puha, élettel teli, és immár az övé. Anna. Szeretni kezdi ma is, mint tegnap, mint az eljövő holnapokon. 

(folytatjuk)