(ki/szét/el)szakítva 15. részlet

22. fejezet

Nem lehet... nem lehet kiszeretni a másikból, ami történt. Kezdetben azt gondolta, de azóta hetek teltek, lassan két hónap, és egyre nehezebb. Az asszony teste emlékszik az erőszakra, az utóbbi egy-két hétben Simon hiába próbálta, hiába simogatja, hiába igyekszik az utat jól előkészíteni, mint száraz tapló, olyan az öle, Anna sír, sír vég nélkül. Simon magához öleli, cirógatni kezdi, az asszony is benne van, nem húzódozik, visszacsókol, úgy tűnik, kedve lenne, de ha az öléhez ér... vége. Újrakezdi, kedveskedik, de nincs semmi eredménye. Azután az asszony előbb-utóbb sírva fakad. Simon hiába vigasztalja. Elmondta százszor.

– Nem baj... nem baj, kedvesem... ne erőltessük... pihenjünk. Bújj ide! Ahogyan szoktál... aludjunk...

Azután órákig fekszenek álom és ébrenlét határán, figyelve a másik minden rezdülését. Simon hiába próbál beszélgetni, Anna ilyenkor úgy tesz, mintha már elaludt volna. A férfi egyre kedvetlenebb. Mérges... de nem csak Annára, magát sem érti... mert nem csak Annában nem lehet a tüzet felszítani. Az ő szerszámával is baj van. Ha Annát sikerülne is alaposan előkészítenie, rávennie a szeretkezésre, a gond, úgy lehet, attól még gond maradna. Az erőszak előtt elég volt egyetlen pillantást vetnie erre a nőre, elég volt rágondolnia, bármikor, bárhol magáévá tudta volna tenni, tette is sokszor. Most meg... ha valami van is, nem az igazi. Minden elromlott...

Két hónapja, két hosszú hónapja nélkülözi Henrik barátságát is. Elküldte... nem tehetett mást, az emberei azóta sem értik, miért az enyhe büntetés. Csak ennyi, nem szolgálja többé Henrik a várat, nem több, csak ennyi. Simon nem vette el az életét, sem az összegyűjtött vagyonát a korábbi legjobb emberének, csak elküldte. Nem egyedül az asszonya, nem egyedül Henrik hibázott akkor és ott a tengerparti birtokon, ő maga is hibás. Soha, mióta Annával összeházasodtak, nem tudta komolyan venni asszonya félelmeit. Sosem gondolta, a legelső napok kivételével soha, hogy Konrád tényleg rá akarna törni, tényleg bosszút akarna állni. Ahogyan az idő telt, egyre kevésbé gondolta. Magából indult ki, nem Konrádból. Vele, Simonnal sosem történhetne meg, hogy egy asszonyon ilyenfajta bosszút álljon, soha. A saját kétségei átragadtak az embereire is. Anna félelmei sosem fognak beigazolódni, gondolta. És az a gondolat nemtörődömmé tette, és azzá vált Henrik is, a tengerparti birtokon még inkább.

Simon egy hete vette hírül, hogy Henrik, mint Konrád unokatestvére pályázik a szomszéd birtokra. Konrádnak nem volt fiúörököse, testvére, így a távolabbi oldalági rokonok közül örökölhet valaki, talán, éppen Henrik. Simon örülne, a két hónap alatt sokat gondolkodott. Sok előnye lenne, ha Henrikből birtokszomszédot csinálna a vakszerencse. Egy igazán megbízható, hozzá hű ember kerülne a birtokra. Hű ember. Mert az. Annak ellenére, hogy hibázott. Újabban Simon csak a papjukkal tudja megbeszélni a gondjait, de az nem ugyanaz, mint mikor Henrikkel beszélte meg.

Hosszan mered az előtte kupára. Az óriási teremben teljes a csönd. Csak a túlfélen álló asztalnál kornyadozik még két embere. Halkan beszélgetnek. Éjfél is elmúlhatott. Ez van újabban minden este. A vacsora után a terem pillanatok alatt ürül ki. Nem kockáznak, nem kártyáznak, nem sakkoznak... Nincs ének, nincs kacagás. Hetek alatt jutottak ide. Mióta visszajöttek erre a birtokra, Anna egyetlen este sem tölt időt az emberek között. Eszik... alig eszik... egy-két falat... megy, nem néz senkire. Kezdetben az emberei nem foglalkoztak vele. Telt az este, ahogyan szokott. De azután Simon egyre komorabb, egyre halkabb lett. A teremben már vacsora alatt is temetői a csönd. Simont hetek óta nem kereste föl senki a várból a gondjával-bajával. Nincs ember, aki most zavarni merné. Időnként Simon el-elkap egy-egy tekintetet. Fürkészőeket, aggódóakat. Legutoljára a papjukét...

– Mindig türelmes ember voltál. Tudtál várni. Most úgy látom, nem tudsz. Két hónap, csak kettő telt el. Hagyj neki békét! Talán, jót tenne mindkettőtöknek, ha pár hónapra elmennél. Nincs semmi dolgod a világban?

Simon a fejét rázza.

– Éppen nyugalom van. A tavasszal úgy látszott, a herceg tervez valamit a bátyja ellen, de azután békét kötöttek. Nincs is kedvem semmihez.

– Bemehetnél a legközelebbi városba! Mindig van valami látványosság, lovagi torna.

– Henrik nélkül az sem lenne az igazi. Meg... itthon kell maradnom, úgy érzem, ha elmegyek, Anna végképp elmerül, lehúzza mindaz, ami történt.

Hallgatnak, a lovag szólal meg újra, nagy sokára.

– Egyre messzebb kerülnek tőlem a házassággal megújult reményeim. Így, harmincévesen minden vágyam egy fiú, akire a vagyonomat hagyhatom.

– Fölösleges temetni azt, ami nem veszett el! Asszonyod rendbe fog jönni! Lesz még elég évetek, amikor hajlandósága irántad újra a régi lesz! És a te vágyad is életre kel majd!

Simon a fejét rázza.

– Egyre rosszabb minden! Az elején, az első napokban azt hittem, magunk mögött hagyhatjuk a gyalázatot, elég, ha akarjuk... de nem. Nem megy. Nem tudom útjára indítani a gyermeket, hetek óta hiába próbálom.

– Ezért mondom, hogy menj el egy időre! Hívd el asszonyod mellé Máriát! Egy asszonynak néha szüksége van egy másik asszony tanácsaira.

– Gondoltam rá. Írtam is. Ma érkezett meg a válasz. Mária nem tud jönni, gyermeket vár. Károly nem ereszti. A nővérem nem volt még terhes sosem, most várja első gyermekét, Károly így félti, nem engedi utazni.

– Mária gyermeket vár! Hiszen ez jó hír! Örülnöd kellene! Nem láttalak ilyen elveszettnek, mióta első asszonyodat, gyermekeidet sírba tettük! Térj magadhoz! Az asszonyod él! És míg él, terhes is lehet! Reményeid nem vesztek el, még ha távolabb is kerültek tőled! Ha a hegy nem megy Mohamedhez, menjen Mohamed a hegyhez! Vidd el asszonyodat Máriához! Látogassátok meg Károlyt! Neked is jót fog tenni egy régi barát társasága. Néhány átmulatott éjszaka, vadászat, egy kis vendégeskedés! Lehet, hogy ez a megoldás...

Összenéznek.

– Mindig tudsz használható tanácsot adni!

– Ez a dolgom!

Már mindkét férfi mosolyog.

23. fejezet

– Nem!

Nagyon csöndes, nagyon halk nem.

A férfi szemöldöke összeszalad.

– Nem a beleegyezésedet kértem! Megyünk, mert így látom jónak!

A nő hosszú idő óta először néz a szemébe.

– Itt szeretnék maradni!

A férfiben remény ébred.

– Velem?

A nő félre kapja a tekintetét.

– Egyedül... egyedül szeretnék maradni...

A férfiben hetek óta halmozódó feszültség még tovább nő. Jobbját önkéntelenül ökölbe szorítja. Hangja csattan.

– Egyedül!? Egyedül egy házasságban!? Hozzám köt esküd! Engem is hozzád! Egyedül már nem leszel, még élsz, még élek!

Anna úgy áll, mint aki se lát, se hall. A padlót bámulva, elveszetten. A hangját, amikor megszólal, Simon alig hallja, de amit mond, az egyszerűen hihetetlen.

– Kiköltözöm a szobádból... át Mária volt szobájába.

A férfit a harag úgy önti el, olyan váratlanul, hogy először szólni sem tud, úgy érzi, megfullad, megfojtják a szavak.

– Kiköltözöl!? A szobámból!

Villámgyorsan mozdul. Kőkemény izmai, izzó tekintete körbefogják Annát, nem eresztik.

– Kiköltözöl a szobámból! És az ágyamból!? Az ágyamat is elhagyod, Anna!?

A nő arcát pirosság önti el. Nem tudja elvonni a tekintetét, képtelen megmozdulni. Nem szól egy szót sem, de a szeme eltökélt.

Eltervezte, kigondolta, a képébe vágta... Miért? Miért?

– Nem erőszakoskodom veled! Hetek óta a kisujjam sem mozdítom feléd. Várok! Várom, hogy vágyad újraérjen! Erre elszakítanád az összes köteléket!?

– Engedj el, kérlek!

Simon nézi a gyötrődő, fájdalomban fürdő arcot, és a tágra nyitott szemek mélyén meglátja a nő szeretetét. Fáj neki, fáj, amit mond. Mint a villám, hasít belé, Simonba a felismerés.

– Istenem!

Tudja már, mit akar előle Anna elrejteni abban a szobában! Miért nem akar egy szál ingben mellette feküdni, ölelését elfogadni! Önkéntelenül szorítja markaiba a nő törékeny vállát, eltolja magától az erőtlenné váló testet.

– Gyereket vársz!?

A nő most már olyan sápadt, mint a szoba meszelt fala, szája széle reszket, rögtön sírni fog.

– Nem örülsz! Nem tőlem van! Konrádé!?

Gyötrelem... gyötrelem minden szó.

– Nem tudom! – nyögi Anna. – Nem tudom. Csak remélem, hogy a tiéd, uram.

Sírni kezd, patakokban ömlik a könnye, egész testét rázza a zokogás.

Simon agyában szavak kergetőznek. Terhes! Terhes! Erre várt! És tessék! Megkapta! Az Úr, vagy a Sátán küldte ezt a terhet? Hogyan tudhatná meg? Hogyan lehetne bizonyos? Gyermeket vár az asszonya, hát örülni kellene, de hogyan? Ha a gyerek Konrádé, úgy sosem fognak megszabadulni a tehertől. Itt kísért majd Konrád szelleme egy gyerek képében egész életükben!

– Isten az égben!

Hosszú idő múlik, az előtte álló asszony elsírja minden könnyét, már csöndesedik, föl-fölnéz. Tőle várja a megoldást, amit Simon képtelen megtalálni. Gondolkodni sem tud, nézi az előtte álló nő könnyáztatta arcát. Megkérdezhetné, hogy mikor vérzett utoljára, de magától is tudja a választ. Mióta a birtokról visszajöttek, egyszer sem. Kétszer volt telihold. Lassan közeledik a harmadik. Semmi, semmi, mióta visszaértek. Hogy is nem jutott eszébe hamarabb!? A tengerparton, az udvarházban kellett utoljára kerülnie a nő ölét hosszú napokig, még a gyalázat előtt. Istenem! Lehetetlen megmondani, ki a gyermek apja! Ha megszületik... Simon nézett már meg nem egy csecsemőt, a sajátjait is, de elképzelni sem tudja, egyesek hogyan láthatják meg saját, vagy más rokonok vonásait egy tenyérnyi kis csecsemőarcban. A sajátjai sem hasonlítottak senkire, sem asszonyára, sem rá, bár... nem adta meg az Úr, hogy sokáig nézegesse őket, készíttethette a koporsót majdnem azonnal.

Káromkodások hosszú sorát mormolja maga elé. Mindent elveszettnek érez. Mivel szolgált rá ennyi bánatra? Reményeit eltemetheti. Sosem lehet majd biztos benne, hogy a megszületendő gyermek saját fia-e.

El kell küldenie a nőt. Nem akarja látni sem őt, sem a gyermeket! Sokan ezt tennék. Ha rajtakapta volna valakivel, maga is ezt tenné. Ha élnének a nő szülei, lenne egy szerető testvére... de így? Nincs szíve támasz nélkül hagyni az asszonyt, aki önhibáján kívül került a porba. De nem tarthatja maga mellett sem! Lehetetlen, hogy a megszülető fiúra, vagy leányra úgy tekintsen, mint sajátjára... mint aki biztos benne.

Mit tegyen? Nem tud dönteni. Nem... nem kell most, azonnal... van még idő. Talán Anna mégsem terhes... vagy elvetélhet... vagy szülni fog ugyan, de a gyermeken lehet egy jel... egy jel, amitől biztossá válik, hogy ő, Simon az apa. És ha mégsem? Ráér dönteni róluk. Megengedi, hogy asszonya itt maradjon, egyelőre a várban maradjon. Ő fog elmenni! Megőrül, ha hónapokig kell néznie az egyre gömbölyödő pocakot. Megőrül. Elmegy... és visszajön a szülés tájékán. Imádkozik... imádkozik majd sokat, hogy az Úr megszánja, és adjon neki útmutatást.

– Nem kell a szobámból kiköltöznöd! Azt akarom, hogy maradj! Én megyek el. Nem tudok most dönteni a te sorsodról, sem a gyermekéről. A szülésre visszajövök! Ne kezdj könyörögni! Sírni sem! A döntésem nem másítom meg! Még ma megkezdem az előkészületeket az útra.

Az ajtó felé indul, de mielőtt elérné, megfordul.

– Imádkozz! Imádkozz sokat, hogy a gyermek az enyém legyen, és ez látszódjon is meg rajta!

(folytatjuk)