(ki/szét/el)szakítva 19. részlet

(folytatás)

Egyikük sem szól egy szót sem. Anna lassan föláll. De akkor a férfi hajol le, kiveszi a szétbontott batyuból Anna köntösét, kicsit megrázza, asszonya mögé lép, a köntöst a vállára teríti, két marka Anna vállára nehezedik.

– A papunk hónapok óta rágja a fülemet, hogy ismerjem el ezt a gyermeket magaménak! – a férfi hosszú ujjai, erős tenyere a nagyra nőtt pocakra simulnak, Simon kemény, férfias teste Anna hátának feszül. – Kezdek hajlani a szóra! Hazajövök, hamarabb, mint korábban gondoltam! Karácsonyra! Urunk születésének, a keresztényi szeretetnek, a megbocsátásnak az idejére! És hazaérek arra, hogy asszonyom megszökött!

Hirtelen maga felé fordítja a terhesen is könnyű testet, szeme kutat.

– De vajon, elszökik-e az az asszony, aki úgy gondolja, hogy inkább férje, mint a megrontója gyermekét hordja?! Vagy inkább szökik az, akit a múló idő egyre biztosabbá tesz abban, hogy nem a férje a gyermek apja?!

Anna mélyről jövő fájdalmat, kérdésekkel teli tekintetet lát. Torkát sírás szorongatja, alig bír megszólalni.

– Úgy érzem, a gyermek a tiéd. De tudni nem tudom. És félek... félek... mi lesz, ha megszülöm, de te nemet mondasz rá. Mi lesz akkor velünk?

Simon hangja is, tekintete is határozottá válik, úgy mondja.

– Sosem bántanálak.

– Tudom – súgja Anna. – De a gyermek a hét hónap alatt hozzám nőtt, magaménak érzem... és... a tiedének is. Látni szeretném fölnőni!

– Barbárnak gondolsz!? Olyannak, aki képes lenne egy ma született csecsemőt bántani!? A legrosszabb, ami történhet vele, hogy nem ismerem el, de kitenni akkor sem fogom. Fölnő a várban. Hat-hét évesen meg elküldeném valakihez. Talán Henrikhez, talán Károlyhoz, faragjanak belőle lovagot, de ez történne a fiunkkal is, ez a szokás.

– Nem teszed ki?

A férfi a fejét ingatja.

– Első csalódásokon, kétségeken, bánaton túl vagyok. Megígérem, a gyerek a várban maradhat, még ha egészen olyan lesz is, mintha Konrád lenne kicsiben! Gyere velem haza!

29. fejezet

Szép... tényleg szép. A ruha, amit magára rángatott, a vastag nagykendő durva, esetlen. Az alakot nem kiemeli, hanem elcsúfítja. De az arca... sosem volt még ilyen, mintha belülről fénylene. Szép és tiszta. Madonna-arc.

A pap nagyon meggyőző volt, és Simon döntött. Hazamegy. Attól a döntéstől egyenesbe állt a világ.

A fogadóban, ahol aznap éjjel megaludtak, volt egy menyecske, igazi tűzrőlpattant. Kellette magát rendesen. Simon volt a legtehetősebbnek látszó ember az ivóban, hát nem csodálkozott, hogy őt tartotta a leányzó a legvonzóbbnak. Bár Simon többször elhessegette, mégis a szemtelen kis legyecske, mielőtt fölmentek volna aludni, hipp-hopp az ölébe ült, csókért könyörgött. Nem adott. Van kit csókoljon, ha kedve kerekedik. De vágya aznap újra kitelt, mint a dagadó hold... Végre valahára. Újra férfi. Hogy a nő legyeskedésének, vagy annak köszönheti, hogy döntésre jutott, eldöntötte, hogy hazatér? Nem kutatja az okot. Örül.

Most a várába tart, viszi az asszonyát. Itt van az ölében. Kín lesz minden óra, míg hazaérnek. Érzi a durva anyagon átsütő meleget, a hőt, amely az asszonyból a tenyerébe áramlik. A lassan felkelő nap fénybe vonja a finom csontú, gyönyörű arcot, a sűrű, sötétlő szemöldököt, a hosszú pillákat, a hidegtől pirosló orcákat, a vörös-rózsaszín ajkakat... A lenti ajkait is ilyenre szokta színezni a vágy, a forróság. Istenem!

Anna fölnéz. Reá néz, Simonra. Kicsit kutatóan, de rögtön megnyugszik, a csupán pillanatra összehúzott szemöldöke között a ránc már elsimult. Elmosolyodik.

Ez a mosoly... hiányzott. Egészen olyan, mint régen. Anna sejtheti, mi jár a férje fejében. Úgy mosolyodott el, mint otthon vacsoránál szokott. Mint aki tudja, nem oly soká ölelni, csókolni fogják, és hogy tudja, az őt is vággyal tölti el. Olyan ez a mosoly, mint régen, hosszan szembenézős, engedélyadós. Simon mehet. Kinyithatja a bíbor kapukat, megérkezhet az az olvadó, sűrű melegbe, kemény lehet a puha forróságban, a tejjel-mézzel folyó Kánaánban. A neki teremtett, általa megnyitott édes kis mindenségben...

Hazaérnek. Simon beléptet a várkapun. Egy pillanatra megáll az udvaron. Végigfuttatja szemét a falakon, a vár legöregebb, legrégebbi részén, az öregtornyon. Itthon van... Rápillant asszonyára, aki a rohanó-patakvölgyi falunál elszundított, és most ébredezni kezd. Összenéznek, sokadszorra. Simon elmosolyodik.

– Este, vacsora után el ne szökj előlem, asszonyom!

Anna enyhén elpirul, miközben ura óvatosan a földre ereszti.

– Menj! Pihend ki magad!

És este Simon ott van, ahol hajnal óta várja, hogy lehessen. Eltelt több, mint négy hónap, mióta Anna mellett fekhetett, de ez a négy hónap jót tett mindkettejüknek. Simon így érzi, mert ujjai újra nedves, puha hőségben fürdenek, sehol a húzódozó, nemet mondó, szorosra zárt kapu, a száraz, az elkeserítő.

A fülébe súgja, mert Anna szereti a suttogást, szereti, ha ura dicsérgeti, ha hangosan elmondja, hol jár, hová tart.

– Asszonyom legbecsesebb kincse, ahol a kezem jár.

Belenyal a szája mellett lángoló fülecskébe. A gyertyák, a kandalló fénye is elég, hogy lássa, piroslik, érzi a hőt, mely éget.

– Jól érzed magad... Úgy-e, jól érzed magad, kedvesem!? Ma nagyon kivárósnak, nagyon óvatosnak kell lennünk. Lassan... – ujjait óvatosan húzza, – nagyon lassan – óvatosan tolja – őrjítően lassan fogom asszonyom ölét előkészíteni... Pedig már szeretnéd, ujjaimnál jobban szereted... várod... reszketve várod, hogy belédplántáljam, hogy kitöltsön, hogy körésimulhass... emlékszel... és emlékszel, hogy jó... hogy szereted.

– Gyere! Gyere!

– Csak kicsit később, egészen kicsit később, ha majd az a szót, gyere, azt sem tudod kinyögni, drága asszonyom! Majd akkor, akkor megkapod! Lassabban... talán néha mozdulatlanul, az ölembe ülve, agyonsimogatva, türelmesen. Ha a saját vágyam engedni fogja, nagyon türelmesen.

És azután belekerül... belekerül asszonyába, feleségébe. Egyikőjük sem érzékeli igazán a múló időt, mert nincs most szükség törődni vele. Ma este ketten vannak, ketten, csak egymásnak.

Simon az ágyvégnek, a párnáknak támasztja a hátát, ölében Anna. Alig-alig mozdulnak. Simon egyszer, valahol hallotta, hogy ilyen is lehet, ilyen alig mozdulós, hosszan kivárós, elhúzott, elnyújtott. Lehet, tényleg lehet.

Cirógatják egymást vég nélkül, Simon hosszan játszik a kitelt, asszonyosra gömbölyödött mellekkel, de ezt sem úgy teszi, mint máskor. Kezdetben nem a kezét, nem a száját használja, hanem megkeresi szemével a felesége tekintetét. Nézi-nézi merőn, vérforralóan, azután tekintete elindul lefelé az arcon, végigfürdeti a az ajkakat, a karcsú nyakat, és hosszan végigkutat minden ujjbegynyi helyet a melleken.

Anna az ölében megmozdul, sóhajtva tolja magát közelebb, a mellek betöltik Simon látómezejét. Anna azt szeretné, arra vár sóvárogva, hogy Simon megérintse. Amikor ura fölemeli a kezét, és ujjait ahelyett, hogy a keblekre simítaná, saját ajkaihoz viszi, asszonya csalódottan fölnyög, de csak egy pillanatra, mert a nedvessé tett ujjak a bőrön még finomabbak, ráérősen csúszkálnak a bimbók körül. A körök a mellen köröket keltenek odalent, Simon érzi a fönt kielégített nő finom izomrángásait a mélyben, azután már csak asszonya hátát simogatja, hagyja elnyugodni.

Anna terhe... itt gömbölyödik közöttük. Simon nem érinti meg, nem nyúl hozzá. Hajnalban a falu fölött, amikor Annára rátalált, akkor leginkább számításból érintette meg, ölelte át hátulról úgy az asszonyát, hogy egyik tenyerét a hasára csúsztatta, hogy Anna úgy érezze, Simon elfogadja, hogy már nem idegenkedik, hogy esetleg hajlandó fontolóra venni, hogy a fiú... vagy leány az övé. De csak Anna miatt, csak miatta tette, amit tett. Apró hazugság volt ez a mozdulat. Apró hazugságokra pedig néha szükség van egy házasságban. Jó mozdulat volt, elérte, hogy a felesége örüljön, hogy vele legyen.

De most itt ez a nagyra nőtt has, ruhák nélkül, meztelen, a maga valójában, akkorát hazudni, hogy ott simogassa, a tenyerét rátegye, ne adj Uram, megérezze a magzatot! Nem... nem lehet! Nem az övé ez a gyermek. Az asszonyának, az egész világnak majd azt mondja. Úgy mondja, hogy elhiggyék, tényleg azt is hiszi. De nem az övé...

Dugni, azt tud! Magot asszonyba ültetni? Olyat, mely erős, alkalmas az életre, az első feleségébe sem tudott! Ebbe a mostani, széles csípőjű, telt mellű, mindenre kapható, gyakori szeretkezés elől nem húzódozó Annájába sem fél évig. Pedig hogy reménykedett! Jobban tudta a napokat, mint a felesége. A napokat, melyek minden hónapban elmosták a reményt... a reményt, hogy sikerült az ültetés, hogy kihajt a mag. Konrádnak, a rohadt állatnak meg elég volt egyetlen kurta délután, és most itt nő a szeme láttára asszonya magzata! Asszonya pedig, szebb, mint valaha!

– Nagyon szorítasz!

– Ne haragudj!

A nő kibontakozik az ölelésből, érzi, hogy a férfi egyre kisebb benne, de tudja, Simon nem jutott el még egy út végére sem.

– Feszült vagy! Nekem már megint megadsz mindent, magaddal, a saját örömöddel pedig nem törődsz! – Anna hangjában évődő szemrehányás.

Simon a nő arcába simít. Saját arcán csöpp grimasz.

– Az biztos, hogy egyik kedvenc pozíciómat sem erőltethetem most reád!

– Sokszor van, hogy húzod-vonod vágyainkat, nem sietsz... de végül...

Anna nagyot nyel, Simon látja a karcsú nyakon mozduló izmokat.

– Végül mindig kemény vagy és férfias.

A férfi kényszeredetten felnevet.

– Félsz!?

– Nem. Nem.

Anna piroslik, suttog.

– Csak én is szeretem, nagyon szeretem, ha megvadulsz...

Hívja, a szemén látja, hogy akarja, hogy nem bánja, ha megkéri... Simonon végigfut a vágy, a farkaséhes, a kíméletlen.

– Térdelj elém! – súgja rekedten.

(folytatjuk)