Árnyékban 10. rész

9. Fejezet

Az első idők a legszörnyűbbek. Margit a következő két napban bezárkózik. Vasárnap hallja, hogy a falu a templomba vonul, azután visszatér. Margit hajnal óta az ágyon fekszik, persze fölkelt, ellátta az állatokat, de azután képtelen talpon maradni. Visszadől az ágyába, ahol az ágyneműn még érezni véli a férfi szagát...
Margit Simon híján a párnát szorítja, átkozza a világot, magán kívül van a fájdalomtól. Hallja egyszer, hogy Anna szólongatja, később a sógora. Nem nyit ajtót.

Délután eszébe jut a hajnalban kiengedett tehén, a macskák, a kutya, a csirkék. Kikecmereg az ágyból, megnézi magát a tenyérnyi tükörben. Elretten a látványtól. Arca püffedt, vörös a rengeteg sírástól, szeme most is gyanúsan csillog, és egy újabb sírásroham kerülgeti.

– Ez így nem mehet tovább. – súgja a tükörképének, nyomatékul a fejét rázza, azután újra megismétli, amit mondott. – Ez így nem mehet tovább!

Vizet tölt a mosakodó táljába, a hideg víz jól esik felhevült arcának. Ahogyan törölközik, bevillan egy kép, Simon arcát látja, miközben kedveskedik, a hasára ad ráérős csókokat, ettől megint elsírja magát. De ez a roham már rövidebb ideig tart, Margit újra arcot mos. Magára kap valamit, kontyba tekeri a haját, azután kilép az udvarra.

Verőfényes késő délután van, egyike a legszebbeknek. A nap a horizonthoz közel, lemenőben, az udvar furcsán szép fényben fürdik. Margit mintha álomból ébredne. Nézi a messzi, távoli hegyeket, a látvány megnyugtató. Percekig áll a nyitott konyhaajtóban, azután megmozdul, enni ad a lábához gyűlő macskáknak, a hátsó udvaron ugató kutyának, a hangoskodó csirkéknek. Kinyitja a nagykaput, nemsokára meg kell érkeznie a két tehénnek. Mentében biccent a hangosan köszönő szomszédnak. Csak pillanatokkal később villan eszébe, hogy ez is új, ez a köszönés, mert napok óta keresztülnéznek rajta.

A szomszédnak este van témája. Hosszan rágják a feleségével a péntekről szombatra virradó éjszaka az ablakon beszűrődő zajokat. Hogy Simon úr milyen hosszan, milyen kitartóan szerette péntek éjjel ezt a Margitot. Hogy mennyire kihallatszottak a nyögések, az elfojtott sikolyok. Hogy szörnyű, hogy a király hadat indított, és milyen szerencse, hogy messzi északra, és nem erre, feléjük. És hogy Margit nem volta templomban, de a férfi mégis kereste a szemével. De a Margit itthon sírt... Csupa vörös, dagadt az arca. Ezek szeretik egymást! Pedig nem való az. Egy úr meg egy parasztasszony... Mit akarhatnak együtt? Az asszony oldalba löki az urát, hát azt, amit tegnapelőtt éjjel is. Összenevetnek. Az asszony a férje fülébe huncutkodik. Az meg kicsit megcsipkedi az asszonya fenekét, mindketten tudják, ma éjjel szép éjszakájuk lesz.

Margit éjszakája viszont már a második a szörnyű éjszakák közül. Forgolódik, sóhajtozik, sír, később elalszik, de gyakran felriad, fél és aggódik.

Telnek a napok, a hetek, már nyár vége van. Az öreg pap a templomban minden vasárnap imádkozik a távollévőkért. Margit is imádkozik, pedig tizenöt éve nem tett ilyet. Persze, eljárt a férjével a templomba, és később is, persze, mikor már egyedül volt. Elmormogta a többiekkel együtt, amit kellett, de mindezt csak megszokásból. Utolsó imája tizenöt évvel korábban esett meg, és nem talált meghallgatásra. Akkor Margit úgy döntött, hogy ez az egész csak egy nagy hazugság. Ha van Isten, őróla ugyan levette a szemét, vagy talán nem is tartotta rajta soha senkin. Apja mondogatta ezt sűrűn, és ő tizennégy évesen, amikor korábbi élete darabokra hullott, igazat adott neki.

Most huszonnyolc évesen újra elmond magában egy-egy imát minden vasárnap.

– Istenem, ha vagy, és ha hallasz, segíts!

A szavak nem követik a hagyományos formulát, de ennél többre Margit képtelen. De a férfiért ennyit megtesz. Megtenne többet is, de most csak ennyit tehet.

Ritkán jár mosni. A fájdalom lassan tompul, mert Margit úrrá lesz rajta, kordában tartja, de a patakparton alig tudja a sírását visszafogni. Amúgy, máskor már nem sír. Néha könnyezik, de gyorsan dolog után néz. Ha a férfi hazaér, nem szabad, hogy egy bánat aszalta, sírós képű nőt találjon itthon. Ezt mondogatja, és teszi a dolgát, próbál ugyanolyan lenni, mint eddig. Tiszta, szorgos, kedves, mosolygós.

De a patakpart mindig megviseli. Halogatja-halogatja, de mikor rászánja magát az indulásra, tudja, hogy aznap már nem tud gondtalannak látszódni.

A vízhez vezető út is szörnyű, Margit egyre lassabban lépked, mindig későn ér le, a többiek már javában dolgoznak. Nem nagyon szólnak hozzá, de nem is bántják. Elcsöndesednek, mikor odaér, de később csivitelnek, pletykálnak, tréfálkoznak, ilyenkor Margitnak is jobb, próbál rájuk, nem az érzéseire figyelni.

Azután a többiek elmennek, ő egyedül marad, az erdő szinte húzza. Egyszer átsétált, de többé nem teszi. A férfi hiánya az erdőben még inkább rátört. Lehet, hogy rossz napot fogott ki. Az égen felhők száguldoztak, a szél zúgott a fák között, pedig reggel, mikor a partra kijött, még alig mozgott a levegő... Nem megy át többet. Majd vele, ha hazajött, vele megy oda legközelebb. Sokat gondol rá, mi lesz, ha hazajön Simon. Fölmegy hozzá a várba, szeretni fogja, nincs más vágya, ennek él.

Ma is rá kell szánnia magát a mosásra, két vagy három hete, hogy nem volt a patakparton, pedig minden héten menni kellene, nincs túl sok holmija. Sóhajtozva indul neki, a kert végében észre veszi, hogy a sulykolófát otthon hagyta. Mérgelődik, visszafordul, késő van, sietni kellene.

Öt asszonyt számol meg a parton, köztük Annát, akin meglepődik, mert nem is hétfőn szokott kijönni. Nagy a vigalom, és még akkor sem hallgatnak el, amikor ő odaér. Gyorsan kiderül, minek örülnek. Az egyik asszony, a húszas éveinek elején büszkén mondja, hogy gyermeket vár, öt év után, végre. Szeme csillog, a gyerek már mozog is, biztosan az, most már biztosan. Margit együtt örül a többiekkel. A hosszú évek alatt megtanult örülni mások ilyenfajta boldogságának is.

A munka áll. A nők találgatnak, mikor lehet meg a gyermek, egymás szavába vágva meséli mindenki a saját terhességét, szülését. Örökzöld mesék ezek. Margit beleszólni nem tud, de azért figyel. Azután megint mindenki a fiatalasszony felé fordul, aki büszkén áll, örül, hogy mindez most őmiatta, az ő terhessége miatt van. Ez a nagy nyüzsgés, zsibongás, érdeklődés. Valaki megkérdezi, mióta tudja, hogyan vette észre. A nő kicsit zavarban van.

– Ó, hát tudjátok ti is, hát nem jött meg... tudjátok, ahogy szokott, minden hónapban. Az volt csak a szokatlan egészen mostanig.

Amúgy semmit sem érzett, rosszul sincs.

Mindenki bólogat, milyen jó neki, azután szétszórt beszélgetés kezdődik a reggeli rosszullétekről, hőhullámokról, állandó sírhatnékról.

Lassan mindenki visszatér a mosnivalóhoz, és csak a mellette lévővel vált egyszer-egyszer egy-két szót.

Margit elfoglalja a szokásos helyét, közvetlen mellette nincs senki, most nem is bánja, a reggel zajosan indult.

Hozzáfog a mosásnak, sok holmija van, jó lesz haladni. Automatikusan tesz-vesz, amíg a keze jár, visszagondol a hallottakra. A mozdulat hirtelen megakad, keze megáll a levegőben. A vérzésekor használt puha kis kendőket több mint egy hónapja nem hozta ki mosni. Erősen koncentrál, homlokát ráncolja, két, nem három hete volt itt utoljára, előtte szintén legalább két hétig gyűlt otthon a szennyes. Egyikben sem voltak a kendők... Utoljára mikor használhatta? Azután már emlékszik, abban a nagyon hosszúnak, szinte végtelennek tűnő hónapban, mikor a férfi megharagudott rá, és felé sem nézett. Akkor vérzett utoljára. Ez csak véletlen lehet... nem meri elhinni, hogy teherbe eshetett. Máskor is volt ilyen, hogy egy hónap kimaradt. Igaz, az régen volt, még otthon, leánykorában, a házassága elején, esetleg. Azóta soha.

Margitot a sírás fojtogatja. Istenem! Ha lenne, ha lehetne egy gyermek, egy fiú, egy leány, mindegy mi, sosem lenne többé egyedül! Vállait már zokogás rázza. Kitör belőle minden eltemetett remény, minden vágy, a félelem a jövőtől, az aggodalom a férfiért, a rettegés, hogy mindez csak hiábavaló remény, és nincs semmi, de semmi őbenne. Már térdre rogyva zokog.

A többiek hitetlenkedve nézik. A Margitnak mindig volt tartása, még a férje temetésén is úgy állt, mint aki már minden könnyét elsírta, merev arccal. Most meg itt zokog, ennyi asszony előtt a térdére borulva. Furcsa ez, nagyon furcsa.

Margit érzi, hogy ketten kétfelől emelik, támogatják, a pataktól távolabb kísérik, a tisztás szélén leültetik. Vigasztaló szavakat mormolnak. Valaki az arcát törölgeti egy vizes kendő szélével. Margit még mindig sír, de csöndesedik. Hallja maga körül az asszonyokat. Az egyik fojtott hangon magyaráz a másiknak.

– Az úr miatt! Simon úr miatt. Már két hónapja semmi hír, majdnem semmi. Az már biztos, hogy jobb lett volna a Margitnak, ha a molnárt választja.

Egy másik hang kuncogva mondja.

– A molnárt! Még hogy férjnek! Az egész falu tudja, hogy soha rá nem nézett az első feleségére. Olyan hideg annak az ágya, hogy annál még egy sírgödör is melegebb lehet.

Újra az első nő hangja hallatszik.

– Akkor is jobb lett volna a Margitnak, ha a molnárt választja! Az legalább itt van! Simon úr pedig, Isten tudja, hazajön-e.

Margit tompán hallja a szavakat, s bár mindenkit ismer a faluban, utólag nem tudja, kik beszélgettek a háta mögött. Hiába vigasztalják, a hátát simogatják, arcát törölgetik, egyedül van a fájdalmával.

Nagyon lassan eszmél. Már csak Anna van mellette. Vállát öleli, aggódva nézi, gyöngéden vigasztalja.

– Térj magadhoz Margit, a többiek lassan mennek. Te meg sehol sem tartasz! Este lesz így, mire hazaérsz! Vigasztalódj, hiszen Simon úr is hazatér egyszer. Gyere, Margit, segítek, de azután mennem kell, gyere!

Margit föltápászkodik, a többiek tényleg elmenőben, kicsit szomorúan, kicsit sajnálkozó pillantásokat vetve rá. Az már biztos, hogy mióta Simon elment, valahogy a falu is rendesebb vele, senki nem bántja, látják, hogy szenved anélkül is.

Anna segít. Margit hálás neki, de azután elküldi. Tényleg késő van. Anna még meg is kell, hogy főzzön, mire az ura hazaér a földekről.

Margit egyedül marad. Kár volt ennyi ruhát összevárnia, már délutánba hajlik, mire végez. Az utolsó ruhákat csavargatja, mikor meghallja a cérnavékony hangot.

– Szia kócos néni! Emlékszem ám rád!

Megfordul. Simon fia... Maszatos, kócos, jókedvű. Margit szóhoz sem tud jutni, a gyerekből folynak a mondatok.

Nem szökött ám el, azóta, nagyon régóta egyszer sem. Ő már nagyfiú, a nagyfiúk tudják, nem szabad elszökni. Az apja elment, és most ő vigyáz a várra a nagyapjával együtt. Úgyhogy ő már nagy. De most sem jöhet ki egyedül, Mariannal jött, csak most előre szaladt, ide, a patakhoz, Mariann megengedte...

Margit megkérdezi, ki az a Mariann.

– A nénikém. De nem az, aki régen, az meghalt. Ez a másik nénikém, tudod!

Margit tétován bólogat, akkor a gyerek hátat fordít, visszaszalad az ösvényen, a távolban, a falu vonalában tényleg látszik egy nőalak.

Margit nézi a nyargalászó gyereket, lélegzete elakad, ahogy a délelőtti döbbenetére gondol. Uramisten, add, hogy legyen, ilyen nyargalászó, kócos, vidám, vagy másmilyen, de legyen!

Visszahajol a munkához, siet végezni. Menni kellene, elindulni, mire ezek ketten visszaérnek, ki tudja, ki ez a Mariann.

Azután ráismer. Érzi, hogy belepirul. Ő az, akit egyszer, a tavasszal meglesett. Simon öccsének felesége. Margit zavarban van. Furcsa szembe találkozni azzal, akit titokban nézett azon az őrült reggelen.

A nő most is vidám. Gondtalannak látszik és nagyon fiatalnak. Margit menne, de a legényke Mariann kezét rángatja.

– Gyere! Itt a kócos néni, aki egyszer hazavitt.

A két nő kicsit zavartan nézi egymást. Margit észbe kap, ez a nő a várúr rokona, fejet hajt, köszön, a nő is könnyedén biccent.

A kisfiú közben új szórakozást talál, kavicsokat dobál a vízbe. Mindkét nő nézi, majd egymásra mosolyognak. Nagy a csönd, túl nagy, mondani kellene valamit, vagy menni, gondolja Margit.

– Tudom, ki vagy!

Mariann hangja kedves, természetes, de Margit zavarba jön. Mariann félre kapja a szemét, nem akarta zavarba hozni ezt a különösen szép, csöndes asszonyt. Hosszan hallgatnak újra, de Mariann nem szereti a csöndet.

– Levelet kaptunk. – Mariann szemében leplezetlen öröm. – a férjem írta, de mindketten jól vannak...

Margit várakozóan néz, várja a folytatást. Most a fiatal nő jön zavarba.

– A férjem írta, és... tudod, inkább nekem írt, amolyan levél... Amit férj ír a feleségének...

Egymásra néznek. Margit mosolyog. Mariannak eszébe jut valami, aminek ez a nő itt biztosan örülne.

– Simon, mielőtt elment, beszélt az apjával. Megütötte a fülem a neved, a férjem megmutatott nekem a templomban. Mondta, hogy Simon már a rabod. És ez így is van... Egy picit hallgatóztam. – A nő kedvesen fölnevet. – Ne hidd, hogy szokásom, de hogy a nevedet hallottam, nem bírtam megállni. Simon nagyon dicsért az apjának, nem hallottam én nőről így beszélni soha. Amiket mondott, ahogyan mondta. Azt mondta, úgy mozogsz, mint az őzek a mezőn, erre nagyon emlékszem, nagyon megtetszett. Hogy kedves vagy és szenvedélyes, hogy az arcodon látja, amikor... amikor veled van, hogy mennyire akarod őt...

Margit elhallgatná a szavakat ezer évig.

– Mást nem mondott?

A nő fölkacag.

– De, mondott mást is, de az bizony nem való sem az én fülemnek, sem a tiédnek, amolyan férfibeszéd volt.

Kicsit mindketten belepirosodnak. Zavaruknak a gyerek vet véget. Mariann kezét rángatja, nagy halom kavicsot gyűjtött, meg kell nézni. Megnézik.

Azután Mariann újra Margit felé fordul.

– A végén, a beszélgetés végén az apjára bízott. Hogy figyeljen reád, és ha bajban vagy, gondoskodjon rólad.

Margit kis híján elsírja magát, mi lelte, állandóan sírhatnékja van. Mariann elfordul, Margit megtörli az arcát a kézfejével. Eszébe villan valami.

– Írsz vissza, vissza a férjednek?

Mariann a fejét ingatja.

– Nagyon rosszul írok, megkérhetném a papot, vagy az apósomat, de nem az ő fülüknek való az, amit én legszívesebben írnék.

Nevet. Margit halkan, kicsit félve szólal meg.

– Segítenék neked, segítenék szívesen azt a levelet megírni.

Mariann kíváncsian nézi.

– Te? Te segítenél? Nem hallottam még egyetlen parasztasszonyról sem, aki írni tudott volna.

Margit elkapja a tekintetét. Tudja, hogy butaságot csinál, de annyira üzenne, annyira jó lenne, ha legalább ennyit megtehetne.

Azután jön a kérdés, melyre a legkevésbé sem szeretne válaszolni.

– Hol tanultál meg írni? Simon tudja? Nem tudhatja, akkor írt volna neked. Nem mondtad el neki?

Sok kérdés, túl sok. Margit szava halk.

– Még leánykoromban, régen, nagyon régen tanultam meg írni.

– Olyan helyen szolgáltál?

Bólingatás. Margit nem nézne erre a vidám, fiatal teremtésre semmi kincsért.

– De mégis, hogy?

Valamit mondani kell.

– Volt ott valaki, akinek nem volt kedve egyedül tanulni, így engem is mellé ültettek.

– Egy leányt? Egy szolgálóleányt!?

Margit nem válaszol. Mariann nézi. Látja, nem húz ki belőle többet.

– Ilyet még nem hallottam! Anyám mindig mondogatta, minden embernek vannak titkai. Mikor megismertem az én kedvesemet, onnantól azután az én titkaim is nagyon megszaporodtak.

Mosolyog.

– Nem faggatlak tovább, de egyszer el kell mesélned mindent!

Hallgatnak.

– Vasárnap megy néhány lovag a déli vidékről föl északara a király seregébe. Férjem apja velük akar levelet küldeni. Gyere föl a várba pénteken! Örülnék, ha segítenél nekem!

(folytatjuk)