2016. május 12., csütörtök

Árnyékban 13. rész


(folytatás)

Jobb lábát csigalassúsággal emeli, combja belseje végigsimít szeretője combján. A simítás olyan, mintha lepke szárnya rebbenne, épp csak megborzongatja a bőrt, rajta a sűrű, sötét szálakat. Margit egyik lábával már a férfi háta mögött, a másik lábával még a földön, erősen Simonnak dől. A csípőjét lefelé, a férfi öle felé tolja, de alighogy odaér, lassan újra elhúzza.

Ekkor megérzi Simon tenyerét a mellén, a tenyér, az ujjak melle minden részét bejárják, majd a bimbóudvar a mutató-és hüvelykujj közé szorul, és nem menekülhet. Az asszony mozdulatai kifulladnak, elakadnak, pillanatok alatt eljut addig a pontig, ahol már minden kiszámítottság megszűnik.
Végül már mindegy is, ki adja meg magát, kinek. A férfi, a nő egyszerre mozdul, Margit Simon vállába kapaszkodva, félig a lábán ülve, emelni kezdi másik lábát, Simon egyik kezével a nő feneke alá nyúl, megemeli, másik kezével elhatalmasodó vágyát az ölébe igazítja. A nő örömteli sóhajai a férfi kemény nyögéseihez simulnak. Margit mozgatni kezdi a csípőjét lassan, majd egyre gyorsabban. Egyre keményebben, egyre nagyobb erővel löki magát Simonhoz, ölét vad hullámok nyaldossák, a tenger hullámai verik így viharban a partokat. És a hullámok egyre magasabbak. Fölsikoltva éli meg a következő vad lökésnél a mellére simuló, azt átölelő, erővel összepréselő ujjakat. Végül már képtelen lenne megmondani, hogy saját csípőjének vad vágya löki a szakadék szélére, vagy a mellbimbóját érő gyöngéd, ritmikus szorításoktól válik öntudatlanná.
Utolsó sikolyai még a férfi fülében hullámzanak, Simon erősen öleli a hirtelen elomló, puha asszonyi testet. Erős-gyengéd kezekkel cirógatja a hát tarkótól induló lágy ívét, lassan ringatja az ölében tartott, csukott pillájú, kimerült kedvesét. Nem hagyja sokáig pihenni. Ahogy Margit lélegzete lelassul, úgy kezd Simon cirógató keze egyre határozottabban a célja felé törni. A lassú, nyugtató mozgást izgató simítások váltják föl.
– Kedvesem, nagyon gyors voltál! Szeretőd lemaradt, és most éhesen, nagyon éhesen várja, hogy újra az övé légy...
Margit képtelennek érzi magát arra, hogy megmozduljon, de a gyöngéd kezek nem hagyják békén.
Meleg tenyerek simulnak a mellére, a hátára, a csípőjére, a fenekére. A mellét hihetetlenül érzékenynek érzi, újra levegő után kapkod. Nedves ölében a férfi néha-néha megmozdul, sóvárgás ébred nem csak Margit melleiben, de a hasában is. A férfi hosszú, nagyon hosszú szüneteket tart, a rajta ülő asszonnyal az ölében csak kicsiket, rövideket mozdul. Margitnak ennyi is elég. Érzékenysége végsőkig fokozott. A karján, a melle oldalán sikló ujjakat bizsergető villanások követik. A férfi csípőjének apró lökései tóba dobott kavicsok, a hullámzás sokáig tart, messzire ér.
A mozdulatok között a férfi csókol. Sokféleképpen tud csókolni. Most a szája ugyanolyan lustán mozog, mint a csípője. Lágy és gyöngéd nyelve az kedvese ajkaira, a fogakra simul. Margit átveszi a férfi ritmusát, nyelvük tánca lassú simogatások hosszú sora. Azután a nyelv visszahúzódik, hogy a következő pillanatban, erővel visszatérjen, keményen a nő szájába lökődjön. Ugyanakkor a férfi öle is megmozdul, vad és erős nyomással Margitba mélyed. Margit reszket a vágytól, de a férfi sem tud tovább gondolkodva szeretni. Mozdulataik ösztönösek lesznek.
Margit már a hátán fekszik, a férfi fölötte, és ez jó így, mert az asszony mozdulni képtelen. Semmit sem tud ehhez a vad iramhoz hozzátenni, csak fogadja, amit kap. Minden erős mozdulat egy egyre közeledő part felé sodorja, tehetetlenül ring az áradaton, tágra nyílt szemmel nézi a fölötte mozgó férfi megváltozó arcát. Ez az arc most csak befelé figyel, a vonások szinte merevek, de mégis férfiasan szépek.
Margit szemébe könnyek gyűlnek, hihetetlen, hogy ez az ember itt van, itt öleli... Az asszony lecsukja a szemeit, tagjait ellazítja, már csak az érkező hullámzásra figyel, lábai a férfi dereka körül remegnek. Szégyentelen szavak tódulnak az ajkára, fényes nappal ki nem ejtené egyiket sem, de most olyan helyénvalóak.
A férfit azonban a szavak visszarántják a földre, hihetetlen, de újra tud figyelni az alatta fekvő, végtelenül izgató, kipirult kedvesére.
Csípőjének mozgását visszafogja, csak piciket mozdul, szeme izzó parázs, hangja borzongató hullámokat kelt Margit nyaka, arc körül.
– Nem hiszek a fülemnek! Hogy sürgetsz, hogy keményen akarod, hogy töltselek ki... Hát megkaphatod, keményen, gyorsan, teljesen kitöltve, megkapod szépségem!
Föláll, fölemeli elomló, elgyöngült testű asszonyát.
– Kitöltelek úgy, ahogy ember asszonyt kitölthet... kemény leszek, amilyen kemény lehetek... Vad leszek és gyors... Kérésed parancs nekem, Margit...
Közben a konyhába lép, az asszonyt az asztalra teszi, magához igazítja, Margit már fonná lábát a férfi dereka köré, de az erős, izmos kezek nem engedik.
– Nem, Margit, nem! A lábad, ez a szégyentelen, izgató lábad most nem ölelhet át. Most máshová tesszük... Hogy vad lehessek, kemény és gyors...
Margit bizonytalanul nézi a férfit, aki már most is, úgy érzi, elég keményen, elég mélyen van, Margit feneke az asztal szélénél, széttárt lábai között Simon magaslik. Mit tegyen?
A férfi keze végigsimít a nő bal combjának belső, nagyon érzékeny oldalán. Bal keze a bokáját fogja, izgató lassúsággal emeli, simogató keze folyamatosan köröz.
– A vállamra tedd a lábad, Margit! Mindkettőt, kedvesem!
Margit öle robbanásig feszült, és ahogyan az első kemény lökés eléri, felsikolt.
– Most beszélj, szépségem!
Újabb kőkemény, mély, mindent betöltő mozdulat. Margit sajgó vágya a feje búbjáig, lábujja hegyéig szalad.
– Ugye, nem tudsz szólni! Sikíts, kedvesem, a sikolyaidon szeretnék magasra jutni!
Azután már Simon sem szól. Nem is tudna. A pont, ahol vannak, tovább már alig fokozható. Érzékenységük a másik emberre, annak minden mozdulatára, rezdülésére teljes.
Margit jut hamarabb az út végére, és hangjai, mélyen megbújó izmainak rándulásai a férfi alól is kirántják a világot. Margit ölének, hosszú lábainak támaszkodva megmerevedik, arcán átszalad a végtelen öröm, magja a nőbe, annak meleg barlangjába áramlik.
A lábak oszlopai leomlanak, a férfi öntudatlanul hullik a fölhevült asszonyi testre.
Simont Margit szavai hozzák vissza. Az asszony levegő után kapkod.
– Szeretem a súlyodat, de nagyon nehéz vagy, az asztal meg nagyon kemény.
Simon föláll, Margitot maga után húzza, összeölelkeznek. Az asszony feje a férfi mellkasán. Hallja minden szívdobbanását, megnyugtató így. Nagy soká felemeli a fejét, felnéz a férfira.
– Csókolj meg, kérlek, úgy, ahogy szoktál, ahogyan szeretkezés után szoktál.
A férfi fölhúzott szemöldökkel mosolyog.
– Hogyan csókollak szeretkezés után, Margit?
A nő zavarba jön, nem akarja elmondani, amit érez. Az a csók végtelenül gyöngéd, szeretetteljes szokott lenni, alig néhányszor volt része ilyen csókban, de olyankor úgy érezte, a férfi nem csak vonzódik hozzá, talán szereti is. Mit mondjon? Simon mellkasát nézi kitartóan, hangja, meleg lehelete a barna bőrbe simul.
– Mintha fontos lennék, úgy csókolsz.
Simon meleg tenyere az arcán, a nő fülébe cirógat, szeme komoly.
– Emlékszel, mikor az erdőben, legelőször, amikor legelőször megnyíltál nekem, azt mondtam, raboddá tettél...
Margit bólint, elmosolyodik.
– Csak meg akartál vigasztalni...
A férfi is bólint és mosolyog, nézik egymást. Azután Simon hangja újra komoly, hangja határozott.
– A bilincs akkor még könnyű volt, szinte súlytalan, de minden találkozásunkkal egyre nehezebb, egyre vastagabb, egyre súlyosabb. Most úgy érzem, rabod vagyok, talán egy életre.
Margit összehúzott szemmel figyeli a komoly, túlzottan is komoly vallomást.
– Bánt ez téged, uram?
Simon elgondolkodva ingatja a fejét, mint aki maga sem érti, amit érez, amit mond.
– Szokatlan... nagyon szokatlan, nem gondoltam volna soha, hogy egy fehérnép ennyire magához láncolhat. Hogy ennyire függjek egy asszony akaratától, szándékától...
– Nem vigasztal, hogy ez az érzés kölcsönös? Hogy asszonyod sem tud nélküled létezni?
A férfi elmosolyodik, de a szeme még mindig komoly.
– Egy kicsit, egy egészen kicsit jobban érzem magam, ha ilyeneket mondasz, kedvesem.
Nézik egymást hosszan, kitartóan, mindketten meg akarják látni a másik összes érzését, gondolatát, és örülnek minden megsejtett foszlánynak.
– Minden bilincsnek van kulcsa. – mondja Margit halkan, és így is érzi, nem hiszi, hogy a férfi képes lenne élete végéig vele maradni.
Simon arca újra komor.
– Az én bilincsem kulcsát jól eldugtad, Margit, a nyáron volt, hogy egy hónapig is kerestem! Végül mégis, újra az öledben kötöttem ki!
Simon hangja szinte vádló, szeme megvillan, bal marka erővel szorítja Margit vállát.
Margitban is megmozdul a méreg, indulattal a hangjában vágja rá:
– Mert ott akartál lenni! Sehol máshol!
Kifulladva merednek egymásra, szemükben harag. De ekkor hirtelen Margit gondolataiban megjelenik az ajándék, a legnagyobb, amit az életben kaphat, a gyerek, ennek a sokszor mérges, indulatos, büszke férfinek a gyereke. Szemeiben könnyek gyűlnek, sírva öleli magához a férfi széles mellkasát.
– Ne tépd el a láncot, uram, az rosszabb lenne a halálnál!
A férfit a hirtelen vallomás megdöbbenti, de rögtön utána mély elégedettség és öröm önti el. Margitnak szüksége van rá. Ez a most gyönge, máskor végtelenül erős asszony őt akarja. Simon hálás minden szóért, minden kapaszkodásért.
– Igazad van. Igazad van, Margit. A lánc ott van, ott van rajtad is. Ketten cipeljük...
Tenyerével letörli a nő könnytől maszatos arcát. Margit most olyan védtelennek látszik, és ez megerősíti Simon korábbi érzéseit. Kell ő ennek az asszonynak, nagyon. Felvidul, szinte gyerekes örömet érez. Mosolyog.
Az asszony viszont komoly, szeme könnyben úszik. A szavak úgy törnek ki belőle, mint hegyoldalból a tiszta vizű forrás.
– Szeretlek téged, uram! Ajándék nekem minden pillanat, amit veled tölthetek! A tavasszal az erdőben nemet kellett volna mondanom, de képtelen lettem volna rá. Úgy kellesz nekem, mint földnek a friss, áztató eső. Lassan négy éve, hogy az asszonyod halála után a templomban újra megjelentél. A fiad a karodon ült, rámosolyogtál. Attól a mosolyodtól, azóta, lassan négy éve, régóta, egyre inkább, szeretlek, uram. A láncokat még így sem sikerült eltépnem, hogy évekig észre sem vettél.
A nő elhallgat, de arcán látszik, hogy még mindig mondaná, ha merné. Simon keze az arcán, a haján, cirógat.
Margit újra felnéz.
– A tavasszal... ami akkor történt... jó, hogy megtörtént. Az történt, amit akartam, amire hosszú éjszakákon át gondoltam. Nem csak a férfiak tudnak vágyakozni, uram. Az én vágyam utánad, mint a tenger. Nem látom a végét.
A férfit a szavak boldoggá teszik, mosolyog.
– Apám mindig azt mondja, a fehérnép kitartása végtelen. Én bizonyosan nem tudnék négy évet várni arra, hogy valaki rám nézzen.
Margit enyhén, gunyorosan mosolyog.
– Csak hármat, jó uram, csak hármat vártam arra, hogy reám nézz.
A férfi szemébe huncutság költözik.
– És megérte-e várnod, szépségem, megérte-e?
Margit az ölelkezésre, a gyerekre gondol, kicsi híján újra sírni kezd, de összeszedi magát. A férfi szemei nagyon huncutak. Könnyebb ezt a Simont szeretni, mint az előbbit, a mérgeset, aki bilincsnek érzi a szeretetet. Fölemeli a kezét, most az ő tenyere simul a markáns arcra.
– Ha előbb tudom, milyen öröm a karodban lenni, jobban igyekeztem volna a figyelmedet felkelteni.
Most mindkettejük mosolya nyílt és odaadó. Margit újra megszólal.
– Adj egy csókot, kérlek, olyan szépet-édeset, amilyent kértem!
A férfi mosolyog.
– Szépet-édeset?
Az asszony bólint.
Simon átöleli, most csak gyöngédséget érez a nő iránt, aki vallomásával meglepte, boldoggá tette. Az asszony vágya, kötődése erős, talán, az övénél is erősebb, már kevésbé érzi magát kiszolgáltatottnak, saját érzései rabjának. Jó ezt az asszonyt ölelni, meleg testében fürdeni. Megadja hát a csókot. A varázslatosan hosszú, bensőségesen szép, lassan simogató, szeretetteljes csókot. Majdnem sikerül. De azután a csók minden lesz, csak nem szeretkezés után adott, megnyugtató, szép, édes csók, nem. Kifulladva válnak szét. Margit bőre süt a férfi tenyere alatt.
– Megint megkívántalak. – súgja az asszony.
– Én is! – nevet föl a férfi – Akkor ezt a csókot alaposan elrontottuk, kedvesem! Bújjunk vissza az ágyadba! Megcirógatlak, kicsit dédelgetlek, gyöngéden szeretlek, vad összecsapásokhoz már nincs erőm.
Leemeli Margitot az asztalról, rápaskol pirosra nyomódott, kerek fenekére.
– Fuss az ágyadba, teszek a tűzre, különben hajnalban megfagyunk!
Margit bebújik a meleg dunna alá, hallgatja a konyhából beszűrődő zajokat, most érzi csak, milyen álmos. A gyertya fényében mezítelenül ágyhoz lépő Simon látványától azonban az álmosság elillan.
– Gyere! – súgja, és a fal mellé húzódik, helyet ad a férfinak. – Olyan jó, hogy itt vagy... Néha el sem hiszem...
– Pedig itt vagyok. – súgja a férfi már mellette, az arcához, a füléhez hajolva. – Pihenj egy picit, megcirógatlak, nem kell mozdulnod, ne csinálj most semmit! Hunyd be a szemed!

(folytatjuk)

2 megjegyzés: