Kettő együtt 12. rész

17. fejezet

– A kurva életbe! A rohadt kurva életbe! Hát, nem megmondtam!

– Erre! A fogadóból elkötünk két lovat!

– Ez már a halál! Föl fognak lógatni bennünket!

– Fogd be! Rögtön a fogadónál vagyunk! Nehogy meghalljanak!

A szitkozódás fojtottabbá válik, minden lépéssel egyre fojtottabbá válik, de csak a fogadó kerítése mellett szűnik meg teljesen. Innentől csak egy intés, csak egy bólintás, a férfiak összeszokottan, összehangoltan mozdulnak, másznak keresztül a kerítésen, huppannak le a túlsó oldalon. Gyorsan néznek körül, de mozgást egyikük sem lát, az istálló felől egy halk nyihogás hangzik, egyéb semmi. Nesztelenül futnak át az udvaron, az istálló ajtaja szerencsére nyitva, bent egy égő lámpás, oldalt a bejárati ajtóhoz közel egy szolga hever, horkolása betölti a helyiséget.

A két ember összenéz, bólintanak. Bálint nagyon hangosan kezd beszélni, mint aki részeg. Odalép az elnyúlt férfitesthez, a képébe hajol, miközben a vállát rázza.

– Hé, te! Szerencséd, hogy mi találtunk rád! A fogadós agyonütne, elvágná a torkodat! Hát, így kell állatokat őrizni!?

A fiatal, rémült szolga reszketve tápászkodik föl.

– Uram!

– Halljam! Hogyan kell lovakat őrizned! Alva, halva, esetleg éberen!?

Bálint és Péter, mint két részeg, a saját szóviccükön boros nevetéssel összevigyorognak.

– Uram! Könyörgöm! Be ne áruljatok!

– Na, lássad, kivel hozott össze a sorsod! Nem szólunk senkinek. De az egyik lábad itt, a másik lábod ott legyen! Nyergeld föl a lovainkat! Rossz híreket kaptam, azonnal indulunk!

– Ne haragudj, uram! De nappal én nem vagyok itt. Melyikek a ti lovaitok?

– Ez nem lehet igaz! Hát az bizonyos, hogy nem a fogadós rozoga jószágait akarjuk elvinni! Ha kitalálod, melyik lehet a mi két hátasunk, megjutalmazlak!

Kacsint. Nevet.

– Fogadok, kitalálod, melyik két lóval érkeztünk!

A szolga egyre ébredező szemeiben érdeklődés csillan. A feje búbját vakargatja. Sűrű, fekete haja eddig is úgy nézett ki, mint egy szénaboglya, de most még jobban ahhoz válik hasonlatossá. Végiglépked az istállón. A lovak toporgásán, fújtatásán kívül semmi nem hallik.

– Ez itt a fogadósé, ez is. Itt, hátul tartjuk a vendégek lovait. Most csak négyet őrzök.

– Őrzésről inkább ne beszélj! Túl sokat jár a szád! Ha nem mondod gyorsan, melyik két lóra ülhetünk, vége a fogadásnak.

A szolga egy pillanatra még habozni látszik, azután rámutat a félhomályban álló, jobb oldali két lóra.

– Ez lehet a tiétek! Jól mondom?

– Éppen jól! Van neked eszed! Na, fogd a pénzed! És nyergeld őket izibe! Mennünk kell.

– Köszönöm, uram! Nagyon köszönöm!

A szolga kapkodni kezd, de ügyesen, gyors kezekkel szerszámozza föl a lovakat, nyitja ki a hátsó ajtó szárnyait, melyek a poros, sötét országútra nyílnak. A két férfi villámgyorsan pattan a hátasokra, mert a vár irányából fáklyák fénye látszik, lovak patái dobognak, mindketten arra gondolnak, üldözni kezdték őket. Kivágtatnak, és eltűnnek a sötét éjszakában.

Csak szürkületkor állnak meg. Addigra hegyen-völgyön, árkon-bokron túl vannak. A lovak patáinak nyoma már végképp összekeveredett a többi országúton járó ember nyomaival, elhagynak több szekeret, sok-sok falut, kisebb várost.

Péter is hangját vesztette a nagy rohanásban, de most, hogy lassítanak, letérnek az útról, szálláshelyet keresnek, újra hangjára talál.

– Erről beszéltem! Se pénz, se asszony!

– El ne kezdd!

– Kezdés!? Talán, inkább a vég! Majdnem meghaltunk! Ha nem hallgatom ki azt a beszélgetést! Végünk!

– Köszönöm! Tényleg! Megmentettél a biztos haláltól. Igazad volt. Előre láttál mindent.

– Vétkes világ! Kiveszett a hála az emberekből. Megmentjük a leányát a legrosszabbtól. Attól, hogy rabszolgának eladják. És a hála!? Orgyilkost akart az apósod reánk küldeni.

– Várnom kellett volna. Igazad volt. Ha türelmesebb vagyok, megkaptuk volna a pénzt. Ha nem a vágyaim után megyek, mint egy bolond, most nem tartoznék a bátyámnak. Így meg! Kérhetek tőle újabb szívességet.

– Mit akarsz tenni?

– Hazamegyünk. A bátyám, az apám kíséretében visszajövünk. A leány a feleségem. Ki kell, hogy adják.

– Nyakam teszem rá, nem fogják! Letagadják, hogy valaha is látták! Azt mondják majd, tavaly óta semmi hír a leányról.

– Csak nem hazudnak a szemünkbe!

– Na, majd meglátod! Aki arra képes, hogy a leánya jótevőjét hideg vérrel legyilkoltassa, attól egy-két hazugság könnyen kitelik. Nem lesz a leány a tiéd. Soha.

Bálint szeme egyre elszántabb, hangja kemény acél.

– Már az enyém lett. Nem hagyom. Ez az asszony a mindenem. Belém égette magát. Sosem fogok az emlékétől megszabadulni. Úgy kell nekem, mint egy falat kenyér.

– Szükség lesz vagy két tucat emberre, ha vissza akarsz jönni. Meg kell várni a törvénylátó napot. Akkor kell belovagolnod, mikor sok a vendég. Akkor történhet a legkevesebb baj. Több tucatnyi idegen szeme láttára nem eshetnek neked. Kevésbé vehetnek semmibe.

– Igazad lehet.

– Igazam is van.

– Sajnálom, hogy miattam sebet ejtettek rajtad.

– Semmiség. De én nem jöhetek veletek vissza. Megöltem az orgyilkost. Egyhamar nem bocsátanak meg.

– Bizonyos, hogy megláttak?

– Bizonyos. A folyosóra, ott ahol belémártottam a saját tőrét abba az emberek szemetébe, néhány pillanattal később befordultak az őrök. Szerencsém volt, a testet belöktem egy nyitott szobaajtón.

– Istenem! Majdnem meghaltunk!

– Asszonyodnak, fogadom, ezt mondják Azt akarják, hogy a jegyeséhez minél hamarabb hozzámenjen.

– Nem hiheti el, hogy meghaltunk, nem tudják a testünket megmutatni.

– Majd hazudnak valamit. Hogy vízbe vesztünk. A holmink egy része, a lovaink mind ott maradtak. Én azt mondanám, üldözés közben vízbe fulladtunk. Azért menekültünk, mert ok nélkül gyilkoltunk. Az asszonykád meg nem ismerhet annyira, hogy el ne higgye a sok rosszat, amit kitalálnak. Ott lesz a meggyilkolt lovag holtteste. Bizonyos, hogy bennfentes ember volt, szoros része az udvartartásnak, még az is lehet, hogy egy rokon.

***

– Az unokatestvéred halott! Kikkel adtad magad össze!? Kiket hoztál az udvaromba!?

Mariann szótlanul mered az apjára. Lehetetlen a kérdésekre válaszolni.

– Kik ezek!? Halljam!

– Alig tudok róluk valamit.

– Azt! Akkor azt a keveset! De tudni akarok mindent, amit te tudsz! Csak mesélt valamit ez az ember magáról, a családjáról, mielőtt lekapott a tíz körmödről, mielőtt széttetted a lábad egy senkinek!

Mariannban ekkor fogalmazódott meg egy eskü. Hogy soha senkinek, semmit nem fog mondani. Semmi igazat.

Bálint... Lehet, nem tud róla semmit. Lehet félreismerte. Jól ismeri viszont az apját. Születése óta ismeri. Látott mindent. Túl sokat látott. A hatalom kíméletlen. A hatalom bedarálja az embert. Farkas lesz belőle. Farkas, aki állandóan éhes. Állandóan enni akar. Több és több vagyont kíván. Nem elégíti ki semmi. Nincs megállás, nincs kímélet.

Elszánt arccal, határozottan néz föl, tekintetét az apja szemei közé fúrja.

– Elmondok mindent. Az unokabátyám nem állt közel a szívemhez. De tudom, a vér kötelez. Meg kell bosszulnod Richard halálát. A család az első. Bálint... azt ígérte, feleségül vesz, megkéri a kezem tőled.

– Nekem azt állította, már el is vett!

– Hallottam. Azt beszélték, a szolgája javasolta, hogy állítsák ezt. De nem volt házasság.

– Hála a magasságos Istennek! Csak van eszed, leányom! Talán, helyrehozhatunk mindent. A szüzességed oda, de ezt nem kell megtudnia senkinek. Majd a nászágyra odakerül egy kis vér, valami női praktikát majd kitalálnak a hölgyek, hogy a jövendőbelid azt higgye, nem járt benned senki. Akkor a házasságról nem kell lemondanom. Ez ám a jó hír. A szövetségem erősebb lesz, bármelyik szövetségnél. – összedörzsöli a markát, kacsint. – De a lovagod száját be kell tapasztanunk. Föl kell lelnem. Nem szeretném, ha a legszebb pillanatban, az oltár előtt beleköpne a levesbe. Megjelenne a templomban, és valami tanúval mégis bizonygatni kezdené, hogy elvett, hogy már feleség vagy. Az azután elrontaná a szép pillanatot! Mondd el, mit fecsegett ki, mit tudtál meg róla, és én megtalálom.

– Alig tudtam meg valamit. Pedig hidd el, kérdezgettem.

Apja bólogat.

– Én sem mondtam volna semmit egy nőszemélynek. Nem tudnak azok titkot tartani.

Dehogynem, apám, dehogynem. De hangosan csak ennyit mond.

– Északi, ősi nemesi családnak mondta magukat. De elszegényedtek. A Szentföldre ment szerencsét próbálni. Az előző évi zsoldját adta értem.

– Csak. Csak annyit!? Hát nem volt annak az arab kereskedőnek semmi szeme az áruhoz!? Nem látta meg rajtad a nemesi vért!?

A nő a fejét ingatja.

– Az apja neve ugyanaz, mint neki, Bálintnak hívják szintúgy.

– Van-e valamijük?

Mariann a fejét ingatja.

– Semmi. Alig valami. Falut emlegettek. Kettőt.

– Senkik. Semmik. A falvak nevére csak emlékszel.

– Nem. Nem figyeltem. Nem tartottam fontosnak.

– Nők! Arra nem figyelnek, ami fontos!

– Talán, ha alszom egy kicsit, kipihenem magam, eszembe fog jutni.

– Talán. Jó lenne. Bizonyos, hogy nem titkolsz el semmit!?

Mariann apja szemeibe néz.

– Miért titkolnék? A te ellenséged az én ellenségem is. Ráadásul ez a férfi kényszerített, hogy az övé legyek. Azután pap elé állított, hogy elvehessen, rajtam keresztül akart vagyonhoz jutni. Sem ingem, sem gatyám az az ember. Kapja el, apám. Büntesse meg, amiért a családunkkal ujjat mert húzni.

(folytatjuk)