Kettő együtt 16. rész

***

– Most mi a fenét csináljunk!?

– Nyírjuk ki őket mind, nagyjóuram, az után hat láb mélyre velük.

– Az ilyen tanáccsal csak urunk végzetét akarhatod! Ne hallgass rá, nagyjóuram! Hallgass az én tanácsaimra!

– Mire is!? Hogy urunk adja oda a leányát egy jöttment senkinek!?

– Nem ezt mondtam!

– Csönd legyen! A saját gondolataimat sem hallom ebben a csatazajban! Nyilván nem tehetünk el tucatnyi embert láb alól, ennyi tanú szeme láttára. Nem csak az én embereim vannak a várban. És az is nyilvánvaló, hogy nem akarok egyezkedni ezekkel a senkikkel.

– Vádold be őket a királynál! Hiszen megölték egy rokonodat, a lányodon meg erőt vett ez a Bálint nevű gazember.

– Sajnos, tényleg sokan látták, hogy a szolga gyilkolt, őt meg volt annyi eszük, hogy magukkal sem hozták. Hogy a lányomon erőt vettek-e? Mind láttátok a lányomat, amikor ezzel a Bálint nevezetű senkivel hazaérkezett. Ki volt virulva, úgy nézett arra a gazemberre, mint egy istenre. Megeszem a saját fejfedőmet, ha bárki is erőszakkal magáévá tette. Szerelmes lett, és belehullott ennek a lovagnak az ölébe.

A két lovag összenéz. Az egyik, a bátrabb, urának régóta hűséges embere szólal meg hamarabb.

– Itt voltunk, amikor a leányodat kikérdezted. Mind úgy láttuk, elhitted, erőszak történt, nem volt esküvő.

– Azt hittem el, amit az érdekeim elhinni diktáltak. A leányomat jól ismerem. Csak azt a gazembert védte. De a saját leányomat csak nem vonhatom kínpadra. Megelégedtem azzal, ami a saját terveimhez kellett, azzal, hogy megerőszakolták, de nem vették el. Így legalább lehet még hasznom belőle, hiszen a házasságot, amit vagy évtizede tervezek, nem kellett lemondani. De most komoly gondunk akadt.

– Szerintem, Simon csak be akar etetni, nagyjóuram, ezzel a dumával. Nem hallhatott a szolga semmit.

– Hallott, nem hallott, ki kell derítenünk, mi az igazság. Fogadnom kell a lovagot, meg kell tudnom, a titkaim idegen fülekbe kerültek-e.

– Kint várakoznak. Behívjam őket?

– Csak a két testvért. Azután álljatok az ajtók közelébe. Ember se ki, se be! Nem akarom, hogy bármi megzavarja a tárgyalást. Úgy sejtem, kemény lesz. Ez a Simon tudhat valamit. A szemén látom a határozottságot, az erőt. És valamiért a király is kedveli ezt a gazembert. Saját fülemmel hallottam, amikor másoknak dicsérte, emlegette. Semmijük nem maradt, de azt a keveset úgy hordják, mint más több megyényi uradalmat. Na, essünk túl a beszélgetésen, azután már többet fogunk tudni.

Mindkét lovag az ajtó felé indul, az idősebbik előre megy, megszólítja az előtérben várakozó Simont.

– Uram vár benneteket, de csak kettőtöket. A kíséretedet kint kell hagynod.

Simon és Bálint összenéznek. Simon bólint.

– Legyen, ahogyan uratok akarja.

Belépnek a díszes terembe, egymás után, és az ajtó becsukódik mögöttük. Simon végképp megnyugszik, amikor látja, a teremben egyedül a nagyúr tartózkodik. Fejet hajt, kicsit rövidebben, kicsit kevésbé mélyen, mint ahogyan járna, mint ahogyan az illem megkívánná, és így tesz Bálint is. Egyelőre egyikük sem szólal meg. Simon úgy érzi, az előny az ő oldalán van, hagyja a ház urát egy kicsit a saját levében főni, megvárja, míg az indítja a beszédet.

Végül tényleg a nagyúr bírja rövidebb ideig az idegek harcát, amikor megszólal, gúnnyal igyekszik leplezni egyre erősödő kíváncsiságát. Szavait a sebezhetőbbnek gondolt Bálinthoz intézi.

– Sosem gondoltam volna, hogy a váramban újra megvendégelhetlek! Amikor legutoljára erre jártál, jóformán csak a hátadat láthattuk, fiatal barátom!

Bálint belesápad a sértésbe, keze a kardjának markolata felé mozdul, de Simon gyorsan, megnyugtatóan fogja meg a másik karját, enyhén megszorítja.

– Azt javaslom, azonnal térjünk a tárgyra. Sértegethetnénk itt egymást a végtelenségig, de meggyőződésem, nagyjóuram, mire végzünk ezzel a beszélgetéssel, mind közelebb kerülünk egymáshoz, a kialakult rokoni kapcsolatokat jöttünk erősíteni, nem pedig egymás sértegetéséért vagyunk itt.

Most a ház urán a sor, hogy enyhén belesápadjon ekkora pofátlanságba. Ez a két jöttment soha az életben nem válhat rokonává, soha az életben!

– A leányom eljegyzett menyasszony. Nem gondolhatjátok komolyan, hogy kiadom az első jöttmentnek, egy vagyontalan lovagnak, egy elszegényedett família sokadszülött iafiának!

– A testvérem pap előtt mondta ki azokat a szavakat, melyeket azután a leányod is kimondott, a házasság megpecsételtetett, ráadásul el is hált. Még magadat sem gondolhatod akkora embernek, uram, hogy az egyházzal szembe menve fölbontsd azt, amit Istenünk színe előtt egybe kötöttek.

– Hol vannak a tanúitok, ugyan hol?

– Messze. De vannak. És a testvérem előre gondolkozott. Nálunk vannak annak a papnak a saját kezével megírt szavai, melyek bizonyítják, hogy a házasság egy hónappal és egy nappal ezelőtt megköttetett Itália földjén, Genova városában. A pergamenlapot már Károly herceg is látta.

Ennyi. Nem mond többet. Szólt eleget. Hagyja, hogy ez az ember itt megeméssze, ami elhangzott. Szinte sajnálja. Látszik rajta, hogy a legszebb terveit kell temetnie. Pillanatok múlnak, a férfiak egymást méregetik.

– Hogy a leányod elvesztése fölött érzett fájdalmad, uram, kisebb legyen, át tudunk adni néked egy információt, mely számodra igen becses lehet. Többet érhet, talán, elvesztett leányodnál is.

Újra elhallgat, és magában megfogadja, nem szól többet, míg őt meg nem szólítják. A nagyúron a sor.

– Ugyan, milyen információ érhet annyit, mint a leányom keze! Semmi! Semmit nem tudhattok, amivel elérhetitek, hogy Mariannt kiadjam!

Mélységes csönd üli meg a termet. Amikor Simon megszólal, minden szavát háromszor gondolja meg.

– Két éve történt. Mondjuk úgy, jókor voltam jó helyen. A szavak akkor semmit sem jelentettek a számomra, de ma minden a helyére került. Van a váradban egy embered, aki ha iszik és kurvák közelébe kerül, nem tudja tartani a száját.

Újra, immár sokadszorra hallgat el, nézi a sápadó nagyurat.A férfi ádámcsutkája jól láthatóan mozdul, hangosan nyel egyet.

– Hallgatlak.

– A lovagoddal ugyanarra a kurvára várakoztunk, ő jutott be hamarabb, és míg kint telt az idő, meghallottam a függönyön keresztül azokat a szavakat, melyek most hasznosak lehetnek.

– Hazudsz. Egy emberem sem kockáztatná, még részegen sem, hogy a saját kutyáimmal tépessem szét, amiért a rábízott titkot nem tudta megtartani.

Simon már egyetlen fölösleges szót sem akar kimondani. Szervtelen, érzelemmentes hangon folytatja a megkezdett történetet.

– Ahogyan mondtam, egy függöny mögül jöttel a mondatok, az emberedet sem előtte, sem utána nem láttam, nem tudtam, ki fia, bornya, de ma ráismertem. Eldicsekedett a kurvának, hogy mennyi pénze van, és hogy honnan szerezte. Azt állította, hogy egy nagyon nagy urat szolgál, az ura a végtelenségig megbízik benne. Mert együtt követtek el valamit, együtt szegték meg a törvényt, azt mit urunk istenünk, de királyunk is rendelt, ne lopj! Sejted-e már nagyjóuram, mi a történet folytatása?

– Ha csak ennyi, azt a lopást senki nem tudja bizonyítani. A te szavad áll szemben az enyémmel. Vajon kinek fognak hinni?

– Nem állnék itt, ha csak ennyi lenne, hogy magát urunkat, királyunkat loptátok meg.

A nagyúr halálra sápad.

– Semmi bizonyíték. Semmi.

– Tévedsz. Megkérted a gazembert, égesse el a ládikót. De annak volt annyi esze, hogy a ládát csak elrejtette. El is árulta, hová. Ma délután magamhoz vettem. A legjobb emberem, a leggyorsabb lovon egy rejtekhely felé tart. Sosem tudod meg, ha nem kötsz alkut velem, hol a láda. Sosem kerül a te kezedbe a bizonyíték, de esküszöm, annak kezébe adom, aki családi ékszereit tíz éve keresi, királyunk kezébe.

Hatásszünetet tart. De csak rövidet. Van még mondandója.

– De nem érdekem, bárkinek is szólni, ha a kedvünkre teszel. Ha a leányodat kiadod jogos tulajdonosának, a testvéremnek.

Hallgatnak. A nagyúr lassan összeszedi magát. A színe visszatér arcába. Legyőzték. Átmenetileg. De nem azért jutott ilyen magas polcra, hogy ne tudjon visszavágni, akkor, amikor lehetősége lesz. Tettetnie kell, hogy elfogadja ezeknek a jöttmenteknek az ajánlatát. Tettetni pedig nagyon jól tud.

– Alkut kötünk. A leány a tiétek, a ládika az enyém. Küldess az emberedért. Forduljon vissza!

– Azt már nem. Nem itt, nem most fogunk értéket cserélni. Kereken két hét múlva találkozzunk a fővárosban. A királyunk palotája előtt, az ajtónálló őrök orra előtt akarom a cserét. Nem máshol.

– Nem bízol bennem?

– Te sem bíznál bennem, ha te lennél én, én lennék te.

Beleegyezik. Két hetet kapott, hogy kitalálja, hogyan üssön vissza. Nem lesz könnyű.

– Egy tanácsot még adnék, nagyjóuram.

– Nem hiszem, hogy rászorulnék, de mondjad!

– Az áruló... ne legyél vele túl kíméletes. Ha én meghallottam a szavakat, ki tudja, ki hallotta meg még őket máshol, más időben.

A nagyúr elkomorul.

– A tulajdon testvérem.

Simon arca is komorrá válik.

– A rokonainkat nem válogathatjuk meg. Többnyire nem. De joggal várjuk el tőlük, hogy titkainkat megtartsák. Halált kell ráküldened, nem tehetsz mást.

A két férfi tekintete összevillan.

– Keményebb ember vagy, annál is, aminek gondoltalak. Kár, hogy nem te találtál a leányomra.

– Én kevésbé sajnálom.

Enyhe sértésnek szánja a mondatot, és látja, hogy talált. Dehogy akar ő ezzel az emberrel rokonságot! Tartja magát valamire. Egy rabló, egy tolvaj, egy gyilkos közelében veszélyes sokáig maradni.

– Ha nem haragszol, azonnal indulunk, nem kérünk házad vendégszeretetéből.

– Menjetek.

Bálint szólal meg, pedig jobban tenné, ha hallgatna.

– Láthatnám a feleségemet?

A nagyúr szeme végigfut a szálfa termeten, megáll a fiatal, nyílt tekinteten.

– A feleséged, sajnos, nincs a várban. Várnod kell két hetet.

Még csak azt kéne! Végignézni, ahogyan ezek egymás karjaiba hullanak. Egy frászt!

Bálint képtelen a csalódottságát eltitkolni. Kiül az arcára, a nagyúr vígan legelészget rajta.

– De majd megüzenem a leányomnak, hogy itt jártatok, és hogy megállapodtam veletek.

Akkor lesz a leánya ezé a senkié, ha majd nyáron fagyni fog, előbb soha.

(folytatjuk)

Helyére billent a világ. Sikerült a szokásos szövegmennyiséget föltöltenem. Jó olvasgatást! :-)