Kettő együtt 20. rész

– Na, én elteszem magam holnapra.

A két lovag szinte egyszerre szólal meg.

– Jó éjszakát, nagyjóuram!

A herceg tényleg fölkászálódik, Hosszan nyújtózkodik, és a táborhely közepén álló, romos, elhagyott kunyhó felé indul. A zsanérjáról már félig leszakadt ajtólap hangosan nyikorog, miközben uruk elfoglalja éjszakai szállását. A tűz mellett hagyott két lovag összenéz. A fekete lovag nemet int a fejével. A csöndesebbik enyhén biccent. Hallgatnak tovább mélyen, látszólag csak a tűzben lángoló fadarabok halk surrogását figyelve.

Jó fél óra is eltelik, mire a kunyhó felől erős horkolás zaja kel, akkor mindkét lovag testtartása ellazul, de még mindig nem szólnak. A tisztás síkság felőli bejáratánál két tábortűz ég, lovagok, szolgák veszik körül mindkettőt, a beszélgetés zaja hullámokban hol erősödik, hol halkul. Egy alak kibontakozik a közelebbi csoportból, a lovagok felé lépked, pár lépésre megáll, mert a fekete lovag a a szája elé teszi a mutató ujját, csöndre intve a közeledőt. Az érkező férfi visszafojtott hangon szólal meg.

– Az őrségbeosztást kérdezem, jó-e úgy, mint előző éjszaka?

– Jó, persze. Arra számoljatok, hajnalban valószínűleg hazaindulunk.

A férfi bólint, arcán semmilyen érzelem nem tükröződik.

– Még valami?

– Semmi.

A lovag biccent, elköszön. A két férfi újra magára marad. Összenéznek. A fekete lovag fojtott hangja talán még a kunyhóig sem jut el, olyan halk.

– Kezd a lábunk alatt forró lenni a talaj.

A másik csak egy gondterhelt arccal, fejbiccentéssel válaszol.

– Nyakamat teszem rá, hogy kinyíratta az öccsét, mielőtt a várból elindultunk.

Beleegyező bólintás.

– Ez, hogy az öccsét rábeszélte egy külhoni útra, csak hazugság.

A csöndesebbik lovag még mindig csak bólogat, nem kockáztatja, hogy ura akárcsak egy hangot is meghalljon ebből a mostani beszélgetésből.

– Gondolkodtam. Lelépek.

Itt van az a pont, ahol muszáj megszólalni, mert a másik férfit a bejelentés meglepi.

– Ez komoly?

Most a fekete lovag az, aki csak egy fejbólintással ad nyomatékot a szavainak. Mélyen hallgatnak mindketten, az elhangzott szavakat emésztgetik, gondolják tovább.

– Nincstelenül?

A fekete lovag nemet int a fejével.

– Elég pénzt tettem félre.

– És a birtokaid?

A fekete lovag grimaszol.

– Nem leszek a rabjuk.

– Veszni hagyod őket?

– Inkább, mint az életem.

– Azt gondolod, ennyire súlyos a baj?

– Megölet bennünket, hazaúton, vagy a várban. Végünk. Túl sokat tudunk a viselt dolgairól. Ugyanúgy ellene vallhatunk, mint az öccse, ha megszorongatnak bennünket.

– Urunk is tudja, én bírom a fájdalmat.

– Ja, tudja. De azt is tudja, hogy a király hóhérai nagyon ügyesek, a kősziklát is meg tudják szólaltatni. Nem fog kockáztatni.

Elhallgat. Hagyja a szavakat leülepedni. De nem vár sokat, addig kell a vasat ütni, amíg meleg.

– Gyere velem! Menjünk együtt!

– Földönfutóként?

– A pénzem nálam van. Rossz érzések kerülgetnek, mióta ez a Simon a várban megjelent. Magamhoz vettem a pénzem, mikor utánuk indultunk. Én már bizonyos, hogy nem térek vissza a várba. Az, akit éjfélre osztottam az őrségre, nem ingem, nem gatyám. Sosem szerettem. A következő meg egy hétalvó. Ha szerencsénk van, nem veszik észre, hogy megléptünk, csak valamikor hajnalban.

Elcsöndesedik. Beszélt eleget. Pár pillanat, és a hallgatagabb lovag szólal meg.

– Nem utánad indulnak, mert akkor kifutnának az időből.

– Esetleg utánam küldi a csapat harmadát, szűk felét.

– Nem hiszem. Egy-két embert legfeljebb – fejével a kunyhó felé bök. – A saját biztonságát mindennél előrébb tartja, és biztonságosabb nagyobb csapattal haladni az országnak ezen a részén.

– Így van. Az idő most nagyon kedvező. Eltűnhetnénk. És együtt jóval nagyobb esélyünk van, hogy kijutunk az országból.

– Hová tartanál?

– Egy olasz városba. Élnek ott rokonaim.

– Segíteni fognak?

– Azt gondolom. De ha nem, az sem gond. Van pénzem. Veszek egy házat. Megélek. Talán meg is nősülök.

– Hm.

Csönd van. Sokáig.

– Megbízhatom-e benned?

A fekete lovag furcsa félmosollyal a társa szeme közé néz.

– Ezt én is kérdezhetném.

A másik bólint.

– Igaz.

Újabb hosszú hallgatás. A két tábortűz felől egy ideje már alig érkezik hang, csöndes minden. A patak mellett egy ló felhorkant, toporog, megnyugszik.

– A főváros felé kellene mennünk.

– Nem nagy kitérő.

Összenéznek.

– Én is gondoltam mindenféle lehetőségre. A vagyonom nagyobbik része pénz.

– A földeket veszítjük. Elfelejthetjük.

– Tudni kell, mi fontos, mi nem. A biztonságunk, az életünk megéri az elvesztett birtokokat.

– Meg.

Újra egymás szemé keresik. A tűz fénye megcsillan a két összevillanó tekinteten.

– Az őrt vállalom. Lehet, neked nem inged, nem gatyád, de nekem egyenesen a bögyömben van. Öröm lesz végezni vele.

A fekete lovag bólint.

– Ügyesebb is vagy nálam, szívesen rád hagyom ezt a munkát.

– Akkor ezt megbeszéltük. Segítjük egymást, míg kijutunk. De azután, azt javaslom, váljanak el útjaink.

– Erre gondoltam én is. Biztonságosabb, és ha egyszer mégis kerestetni kezd bennünket, jobb, ha nem is tudjuk, melyikünket hová sodorja a szél.

A fekete lovag rábólint.

– Jobb.

– Pihenjünk pár órát. Nyomjon el mindenkit az álom. Azután tegyük, ami érdekünk.

– Visszamegyek a saját helyemre, nehogy valaki gyanút fogjon.

– Örülök, hogy mellém állsz.

– Egyfelé visz az út. Tegyük el magunkat mára. Holnap nehéz napunk lesz.

– Az bizonyos.

Összemosolyognak, ahogyan csak azok mosolyognak, akik képtelenek megbízni bárkiben, de az érdekeik egy időre összefűzték őket.

26. fejezet

Ez a tegnapi este... elment. Nem volt nagyon jó. Nem akar hazudni magának. Csak közepes, kicsit fölötte...
 Az asszonyát megdicsérte. Hogyne dicsérte volna. Ha azt akarja, hogy legyen kedve legközelebb is a kedvére tenni, dicsérni kell. Biztatni. Így azt tette, amit a saját érdekei kívántak. És Éva tényleg igyekezett. Kicsit ügyetlen volt, kicsit határozatlan. A szerephez képest, amit játszania kellene, nagyon az. Nem is élvezte. Hát, egyelőre ez van, ezt kell szeretni, ehhez kell hozzászokni. Mert az asszonya legalább megpróbálta.

Egy valami mégis ad okot a reményre, hogy az egész játék egyszer majd jobb lehet, jobb lesz. Éva mérges volt. Nem is igen titkolta. Kicsit mérges volt. A helyzet miatt? A félrelépés miatt? Mindegy is. De az a kis méreg jól jött. Amiatt lett, volt az egész hitelesebb, élvezhetőbb, kicsit olyan, mint amilyenre vágyott.
– Hogy az a...
Hirtelen kapja félre a kormányt, hirtelen fékez. A kocsi megbillen, majdnem leszalad az útról, a jobboldali kerekek már a földet kaparják. Alig tudja az autóját visszakormányozni.
– Hogy az a...
Éva a hirtelen mozdulatoktól felébred, akaratlanul szorítja meg az ülés karfáját.
– Baj van?
– Semmi. Már semmi. Nyugodj meg! Csak egy nyúl. Elénk ugrott.
A nő már teljesen éber, látja, nincs gond, ha volt is valami, már elmúlt. Arcán kedves félmosoly jelenik meg.
– Túlélte?
– Persze. Aludj csak, még egy fél órája sincs, hogy elindultunk.
Hallgatnak. Éva újra elbóbiskol. Gábor gondolatai visszatérnek.

(folytatjuk)