A megfogant kín 14. rész

– Csss! Nyugodj meg! Szörnyűség, ami veled történt, de össze kell szedned magad! Talán, idővel mindenre visszaemlékszel majd. Hiszek benne, hogy Urunk akkor nyitja majd meg a zárakat, melyekkel emlékeidet lelakatolta, ha elég erős leszel. Akkor majd magad is megtalálod a válaszokat. Előre kell most nézned!

– Előre? Hová?

A leány újra sírva fakad, a férfi újra, még erősebben magához öleli.

– Nyugodj meg! Te nagyon erős hölgy vagy. Megtalálod az utadat.

Alig hallja Katalin elsuttogott szavait.

– Én veled akartam járni azon az úton, csak veled.

– Nem tudok most néked hazudni, kisasszonyom. nem tudom azt mondani, hogy minden olyan, mint régen. Összekuszálódtak a szálak. Sajnállak, és meg akarlak védeni, hogy ne kerülj többé ilyen helyzetbe. Meg akarom ölni a férfit, aki a legszebb reményeimet sárba tiporta... de nem tudom, mi lesz később. Csak a mai napot látom, csak a mai napra gondolok. Most azon vagyok, hogy meggyógyulj, hogy hazajussunk. Azután életem legnehezebb viadalára kell fölkészülnöm. Ha azon túl leszek, akkor majd megkereslek, majd kialakul, hogyan tovább.

Látja, jól látja, Katalin elszomorodik, el is fordul, lefekszik, összegömbölyödik. Miklósnak kedve lenne az ölébe vonni, megvigasztalni, átölelni, újra megcsókolni. Na azt már nem! Nem hitegetheti, hiszen tényleg nem láthat előre. Korábban tiszta, verőfényes volt az út, most ködös, alig látni, merre kanyarog. Jobb, ha hagyja piheni. Jobb, ha telik az idő, amire azt mondják, és jól mondják, megold mindent.

Másnap reggel Miklós tiszta fejjel, tiszta gondolatokkal ébred. Tegnap este a szívére kellett volna, hogy hallgasson. Kár volt a leányt a bánatával magára hagynia. Ki tudja, mi lesz egy év, vagy csak egy hónap múlva? Csak a most, az itt számít. Ez igaz. És ha igaz, most kell vigaszt nyújtani. Most kell a leányt a nehezén átsegíteni. Nem szabad, hogy a kétségeivel, a bánatával egyedül vívódjon.

Miklós tudja, sokkal tapasztaltabb, mint Katalin. A túlélést a korábbi években tökélyre fejlesztette. Évekig harcolt a király seregében, megtanulta, hogyan kell magát túltenni bánaton, megpróbáltatáson. Eddig még egyetlen veszteség sem gyűrte le.

Segítség, az kell most a leánynak. Így hát egyfolytában Katalin kedvét keresi. Hiszen a leány nagyon fiatal, ha megvonja tőle a kedvességet, talán az lenne az utolsó csepp a pohárban. Talán összeroppan. Igyekszik teljesen gondtalannak látszani, tesz-vesz Katalin körül, közben pedig hosszú monológot áraszt, a hazaút lehetséges változatait ecseteli a szótlan kishölgynek. Biztatóan mosolyogva rábeszéli a leányt az evésre, az evés utáni sétára. Katalin még mindig szédül, fejét fájlalja, alig-alig tud egyedül megállni a lábán. A gondos ápolás azonban lassan meghozza gyümölcsét, mert Katalin egyre jobb étvággyal eszik, napközben pedig már csak ritkán szundít el, akkor is csak rövid időre.

A férfi társaságában erősnek mutatkozik, de amikor Miklós egyszer-egyszer hosszabb időre is magára hagyta, a gondolatai hamar legyűrik. Már szürkül, és ahogyan leszáll a nap, beszövi a gondolatokat a sötétség. Katalin fuldoklik a fájdalomtól, úgy érzi, mindent elveszített. Élete végérvényesen megváltozott. Nem tudja, hazaérve, hogyan álljon az apja elé. A szégyen minden gondolatát átfonja. Nem ő hibázott, akarata ellenére történt, ami történt, de már soha, senki nem fog ránézni úgy, mint régen. Mindenki szemeiben látja majd, mi történt, akkor is, ha maga nem emlékszik semmire.

Miklós szemeiben is látja, hogy rettenetes, ami történt. Rettenetes. Zokogni kezd, nem állja meg tovább, hogy a fájdalmat visszatartsa. Alig telik el azonban pár pillanat, erős karokat érez maga körül.

– Ne tedd ezt magaddal, kisasszonyom!

Miklós tenyerébe fogja a könnyáztatta arcot, hüvelykujjával törölgeti a legördülő cseppeket.

– Holnap reggel továbbindulunk, az erődet pedig elapasztja ez a sok sírás. Mosolyogj! Hoztam néked valamit. A tisztás túlsó vége tele van málnabokorral. Mindet meg kell enned.

A leány lassan megnyugszik, erőtlenül elmosolyodik.

– Jó vagy hozzám!

– Fontos vagy nekem, kisasszonyom, és ezen semmi sem változtathat!

A férfi fölemeli a levelet, amin a málnaszemek sorakoztak, azután csak nézi, ahogyan a karcsú ujjak a málnapiros ajkakhoz viszik a lédús szemeket. Miklós mély döbbenettel eszmél rá, hogy feléledt benne a vágy. Napokig hitte, hogy képtelen lesz a leány iránt azt érezni, amit korábban érzett. És most mellbe vágja a sürgető érzés, hogy ölbe kapja a karcsú alakot, és kimerülésig ölelje.

Karja önálló életre kel, fölemelkedik, mutatóujjával letöröl egy csöpp vérpiros gyümölcslevet a leány ajkáról, ujját saját szájához emeli és lenyalja. Katalin keze megáll a levegőben, tekintetét fogva tartja a férfi sürgető nézése. Legszívesebben megkérné a férfit, hogy csókolja meg. Csókolja meg újra. Végül azonban csak fölemeli az ujjai között tartott málnaszemet, és kérő-kérdő tekintettel a férfi ajkaihoz tartja. A málnaszem eltűnik a férfi szájában, majd a második, a harmadik is.

Az azt követő szemet már nem sikerült Katalinnak fölemelnie, a férfi keze sasként csap le a csuklójára, majd a lovag a fogvatartott kezet a szájához emeli, és kínzó lassúsággal nyalogatni kezdi a remegő, málnától piros ujjbegyeket. Katalin rövidesen úgy érzi, lábujjától a feje búbjáig hullámok nyaldossák. Levegő után kapkod, hiszen fojtogatja a vágy, amit a férfi iránt érez.

(folytatjuk)