A megfogant kín 15. rész

A férfi fölemeli a levelet, amin a málnaszemek sorakoztak, azután csak nézi, ahogyan a karcsú ujjak a málnapiros ajkakhoz viszik a lédús szemeket. Miklós mély döbbenettel eszmél rá, hogy feléledt benne a vágy. Napokig hitte, hogy képtelen lesz a leány iránt azt érezni, amit korábban érzett. És most mellbe vágja a sürgető érzés, hogy ölbe kapja a karcsú alakot, és kimerülésig ölelje.

Karja önálló életre kel, fölemelkedik, mutatóujjával letöröl egy csöpp vérpiros gyümölcslevet a leány ajkáról, ujját saját szájához emeli és lenyalja. Katalin keze megáll a levegőben, tekintetét fogva tartja a férfi sürgető nézése. Legszívesebben megkérné a férfit, hogy csókolja meg. Csókolja meg újra. Végül azonban csak fölemeli az ujjai között tartott málnaszemet, és kérő-kérdő tekintettel a férfi ajkaihoz tartja. A málnaszem eltűnik a férfi szájában, majd a második, a harmadik is.

Az azt követő szemet már nem sikerült Katalinnak fölemelnie, a férfi keze sasként csap le a csuklójára, majd a lovag a fogvatartott kezet a szájához emeli, és kínzó lassúsággal nyalogatni kezdi a remegő, málnától piros ujjbegyeket. Katalin rövidesen úgy érzi, lábujjától a feje búbjáig hullámok nyaldossák. Levegő után kapkod, hiszen fojtogatja a vágy, amit a férfi iránt érez.

A férfi nyelve az ujjakról a puha tenyér, majd a kötélnyomoktól még mindig sebes csukló felé halad, cirógat, simít, köröz. Ajkai körbeölelik a vékony csontokat, a harapdálások gyönge sora azt a képet vetíti Katalin elé, ahogyan egy anyamacska fogja, emeli kicsinyeit. Óvó gyöngédség. De mégis, több annál. A férfi kedveskedései nyomán nem csak szeretet, de szerelem árad. Katalin elgyöngül, teljes valóját betölti, amit Miklós iránt az első perctől fogva érez. A szerelem, mely nem csak kapni, de adni is akar. Ideje visszakedveskedni. Miklós az ajkaival kedveskedik, mi sem könnyebb annál, hogy Katalin a saját ajkaival a férfi tarkójára szálljon, lepkeszárny-érintésekkel maga is kedveskedni kezdjen. Pihe-puha érintések, pihe-puha örömök.

A férfi mélyet sóhajt, fölnyög, ajkai önálló életre kelnek, a leány ajkaira vándorolnak. Fölsőtestük egymáshoz simul, csókjuk gyorsan mélyül, és mindkettejük tartózkodásának utolsó morzsáját is elsöpri. Az idő röpül, és ők képtelenek betelni egymással, mindketten a másikra vágynak, hiszen a leány úgy kapaszkodik a férfiba, mint fuldokló a szalmaszálba, a férfi pedig úgy issza a leány csókjait, mint sivatagi vándor a tiszta forrásvizet.

Miklós tér észhez hamarabb. Nem lehet, mégsem lehet átlépni egy bizonyos határt. Át kell gondolnia mindent. Ő tisztán tud gondolkodni, de Katalin tiszta látását az Úr elvette. Ha most elfogadja a leány kincseit, testét, lelkét, feleségül kell hogy vegye. De elveheti-e? Elveheti-e azok után, ami történt? A kérdésre még nem tud magabiztosan válaszolni. Megpróbálja hát mindkettejük vágyát megszelídíteni, széles tenyerével megtámasztja a leány fejét és a mellkasához húzza.

– Úgy látom, kisasszony, egyikünk vágya sem hajlandó tudomást venni arról, ami az előző hetekben történt. Azt gondoltam, egyetlen férfi ölelését sem tudod majd elviselni, azok után, ahogyan veled az utóbbi napokban bántak. Azt gondoltam, ha szellemed nem is, de tested biztosan emlékszik majd a sok durvaságra. Meglepetés, hogy milyen boldogan hagyod, hogy megérintselek.

 Katalin szeme elfelhősödik.

– A testem tele kék-zöld foltokkal, mindenem sajog, de ha te kényeztetsz, az gyógyír sebeimre. Nem tudom, nem látom, mi történt, de az bizonyos, semmi gyöngédségben nem volt részem, ellenemre történhetett, akármi történt.

– Igazad van. Semmi gyöngédségben nem volt részed.

Megcirógatja az arcot, melyből a kivilágló tekintetet olyan ártatlan, mintha misem történt volna.

– Aggaszt valami, uram.

A férfi kérdő tekintettel néz a leányra, kezében tartja a keskeny kis jobbot, hüvelykujjával cirógatja.

– Mióta elárultad, hogy elraboltak, azóta egyfolytában aggaszt valami.

Elhallgat. Legszívesebben visszaszívná a kimondott szavakat. De Miklós biztatóan mosolyog.

– Mondjad csak virágszálam.

– Az aggaszt... attól félek… hogy talán nem tiltakoztam eléggé.

Lehajtott fejét fölemeli, szeme könnyes, gondolkozás nélkül fogadja el Miklós ölelő karjait, melyek óvón fonják körbe.

– Édes kisasszonyom, úgy hallottam, harcoltál, mint egy tigris, nem hódoltál meg az erőszaknak egyszer sem. Amit tettek, ellenedre tették, ebben nem szabad kételkedned soha.

Katalin sírdogálása, Miklós ezt gondolja, a gyógyulás része, hát hagyja kedvesét sírni, csöndes szavakkal, puha érintésekkel vigasztal. Sok idő eltelik, mire a leány lassan megnyugszik, a férfiba kapaszkodó keze megszelídül. Katalin fölsóhajt.

– Olyan jó nekem, uram, hogy megismerhettem kedvességedet, még mielőtt ez az egész megtörtént volna.

Miklóst teljesen elgyöngíti a leány hangjából áradó mély hála. Újra csókolni kezdi az odaadó, puha kis ajkakat. Fölszítja a leány vágyát, azután a fölsőtestet ölében ringatva újra lenyugtatja. Kellenek ezek a kis megerősítések, kell hogy Katalin tudja, van ember, akire számíthat, aki mellette marad, történjen bármi. Miklós még nem tudja, elveszi-e, de hogy segíti, támogatja, míg él, az bizonyos. Jobb lesz átgondolni mindent, nyugodtan, egyedül. Kibontakozik az ölelésből, megkeresi Katalin szemeit.

– Rá kell néznem a holnapi ebédünkre, kisasszony, különben éhen halunk. Raknom kell a tűzre, megsütöm a holnapi, holnaputáni ebédünket, pihenj egy kicsit!

– Kiülhetek a kunyhó elé?

– Gyere csak!

Játékosan ölbe kapja, az ajtó mellett álló tuskóra ülteti. Összemosolyognak. A lehunyó nap szürkületében mindkét mosoly egyszerre bizakodó, egyszerre kedves, egyszerre szívet melengető. Katalin követi tekintetével a férfit, aki újrarakja az elhamvadt tüzet, elviszi megitatni a két lovat.

A kellemes meleg, a fák között suttogó szél hangja hamar álomba ringatja a leányt. Már mélyen alszik, mikor a férfi visszatért a forrástól. Miklós kiköti a lovakat, odalép a kunyhó falának dőlt kedves kis alakhoz. Leguggol mellé, elgondolkozó arccal nézi. Egyre nyilvánvalóbbá válik számára, hogy képtelen lesz magára hagyni a leányt. Segítenie kell! Talpra kell Katalint állítani. Újra erőssé, boldoggá tenni. A grófra gondol. Keze ökölbe szorul.

– Minden elhullatott könnyért megfizetek! Esküszöm!

(folytatjuk) 

Egy nap késéssel, de itt vagyok. :-) A részlet rövid, de édes...