2017. július 6., csütörtök

A megfogant kín 18. rész


Nem tudhatjuk biztosan, megfogant-e benned egy élet, vagy sem. Nincs senki, aki ezt most biztosan tudhatná. Néhány nap itt segíthet. Segíthet abban, hogy ezen az egész történeten könnyebben túl legyél.
Hallgatnak, hosszan. Katalin gondolatai közé egy újabb kúszik, gyökeret ver, nem ereszti. Ha megfogant, bűn egy növekvő élet halálát kívánni. Mikor megszólal, hangja gyönge, törődött.
A papunk...
A férfi azonnal a leány szavaiba vág.
Tudom, mit mondanak a papok.

Nagyot hallgatnak.
Gondolod, uram, hogy a mi Urunk azt akarta, hogy megfoganjak?
Istenünk szándékait néha nehéz átlátni – Miklós sóhajt. – Nem látom, mik lehettek a szándékai azzal, ami veled történt. Nem látom. De remélem, nem kell egy erőszakban fogant gyermeket hordanod a szíved alatt.
És ha nem... ha nem tisztulok meg?
A férfi még egyet sóhajt, pedig ez korábban igazán nem volt szokása. Határozottam megszorítja a hófehér kis kezet, és Katalin szemeibe néz.
Megesküszöm néked, nem kell egyedül fölnevelned a gyereket. Leszek a világ előtt a megszületendő gyermek apja, ha férjedül fogadsz.
A leány szemeiben csodálat, öröm, hála születik, de gyorsan félrekapja a tekintetét. Az talpuk alatt futó deszkapadlót nézi, úgy mondja.
Aligha várja el tőled bárki, hogy ezek után feleségül vegyél.
A férfi föláll, a leányhoz lép, két ölében heverő kezét megfogja, gyengéd erővel a könnyű testet maga felé húzza, a kedves arcba simít, ma este már harmadszor.
Hölgyem, magam is alig hiszem el, de egyre kevésbé érdekel, mit várnának el tőlem mások. A legnagyobb kérdés számomra továbbra is az, te mit szeretnél? Vajon képes leszel-e túltenni magad az elmúlt heteken? Képes leszel-e előre nézni? Képes leszel-e feleségemként nap mint nap magadba fogadni, anélkül, hogy rettegnem kellene, hogy az emlékeid miatt elutasítasz, és más férfiak bűnei miatt meggyűlölöd ölelésemet? Ezek az én kérdéseim, szerelmem.
Katalin fölemeli a fejét, a férfi arcába néz. Komolynak látszik.
Néha úgy érzem, hogy amit az utóbbi hetekről nékem elmondtál, az egyszerűen nem történhetett meg. Olyan az egész, mint egy szörnyű mese, mint egy rossz álom. De olyan rossz álom, amit nem is én éltem át, csak olyan, amit más mesél. Te viszont mindig valóságos voltál nekem, most is az vagy. Úgy érzem, az életem örökre megváltozott ott a fogadóban, amikor először megcsókoltál. Úgy érzem, te vagy a Napom. Ha hozzám érsz, mindig fölmelegítesz, uram. Szörnyű, ami történt, de még szörnyűbb lenne, ha elhagynál. Nem tudom elképzelni, hogy valaha visszautasítanálak, és hogyan gyűlölhetnék meg valamit, ami örömet okoz?
Miklós nézi a leány szerelemtől, odaadástól csillogó szemeit, elmosolyodik.
Szeretjük egymást, ez nem változott.
Összenéznek.
Szeretlek, az első perctől, hogy megláttalak. Ha rám nézel, elveszek, ha megérintesz, mindent felejtek, a hideget űzi el minden pillantásod, minden mozdulatod, minden kedveskedésed.
Fázol nélkülem?
Fázom, és... – alig hallhatóan érkezik az utolsó szó. – És már én is éhezem.
Miklós szemeiben megcsillan a vágy, az erős, melyet mindig is érez, mióta ezt a mosolygós, kedves, örömre született kisasszonyt meglátta. Vágyat érez, mely pillanatok alatt válik szelíd kismacskából kordában már nem tartható, erős oroszlánná. Támadni szeretne, lecsapni a leány ajkaira, elfoglalni testét-lelkét. Vére már forr ereiben. A fürdő, a meleg szoba, a vetett ágy, a jó vacsora, Katalin szépsége, mind-mind hatnak Miklós érzékeire. De leginkább talán a kedves szavak, melyek körülzsongják, megállnak füleiben, azok hatnak leginkább. Örömmel hallja őket.
Negyedszerre is megcirógatja a puha arcot, tekintete issza a leány vonásait, ujjai az arc részleteit tanulmányozzák olyan alapossággal, mintha a vonásokat örökre raktározná el emlékeibe. Igen, el is kell raktározni ezt a pillanatot, mert szép, megismételhetetlen, egyedi. Katalinnal minden pillanat az. Mindig is ezt érzi. Nem lehet vele betelni, nem lehet róla lemondani. Nem is kell, hiszen az övé. Mindenek ellenére az övé.
Ki tudja, meddig? Mikor jön majd el a pillanat, mely örökre elválasztja őket? Évtizedek múlva, vagy akár már holnap? Ki tudja? Hát most kell örülni, most kell megélni az időt, melyet az Úr nekik rendelt.
Hozzáhajol. Megcsókolja. Újra, és akkora szenvedéllyel, melyet alig lehet kézben tartani. Nyelve ostromra készül, de minek ostromolni ott, ahol csak megadás, behódolás van. Akadálytalanul simít végig a fogakon, beljebb nyomul, felkutatja a kissé bátortalan nyelvet, lágyan lökdösi, cirógatja. Élvezi, hogy Katalin kis idő teltével visszacsókolja, egyre éhesebben ízlelgetik egymást. Mindkettejük keze fölfedezőútra indul. A leány szorosan kapaszkodik a férfiba, a vállakba, a hát izmaiba simít, a férfi hosszú ujjai pedig a óvakodó puhasággal hódítgatják a gömbölyű melleket.
Katalin lábaiból minden erő kiszáll, mert a lovag ujjai gyengéden gyúrják a kerek halmokat, az okozott örömben táncolnak a kezek, miközben az ajkak tánca sem szűnik. Egyre összeszokottabban, egyre ügyesebben találnak rá a közös ösvényre, melyen együtt futni, együtt fölfedezni akarnak.











1 megjegyzés: