Erős fogai apró, gyöngéd
harapdálásokkal támadnak, ahol korábban a nyelvével cirógatott,
most ott karistolgat, húzogatja a gyönge bőrt. Hallja Katalin
elfúló lélegzetét. Ez az. Ezt szeretné. Minek erővel megkapni
valamit, amikor kedvességgel is megkapható egy leány szerelme?
Sosem fogja megérteni a grófot, sem annak vágyait. Kedvesség, az
kell, semmi más. Így hát Miklós olyan gyöngédséggel harapdálja
a vékony bőrt, ahogyan anyamacska veszi szájába a kölykeit.
Belemélyeszti fehér fogait a hosszú, vékony ujjak párnácskáiba,
a keskeny tenyér felé kalandoz, belenyalogat, bele-beleharapdál.
Nem fájdalom, amit okoz, hanem színtiszta gyönyör.
Katalin teste életre kel,
zsibongás indul, előbb csak tavasz, de ahogyan szaladnak a
pillanatok, már a belsejében is ugyanaz a nyár tombol, mint a
kinti. Égő nyári pokol, hőség, szomjúság. Azt érzi, amit több
mint egy éve érez, valahányszor a férfi a közelébe került.
Részben úgy vágyik Miklós mellett lenni, mint ahogyan gyermek
anyja közelébe vágyik. Szomjazza a férfi szeretetét, kezének
támogató erejét, karjai közé menekül. De nem csak ez a fajta szeretet
mozgatja, hanem a vágy is, hiszen akarja a férfi száját, az első
pillanattól kezdve akarja.
Annak idején a fogadóban még
csak az ajkaira vágyott, de már azt is tudja, a férfi nyelve, erős
fogai is képesek örömöt okozni. Egy fölvillanó gondolat erejéig
visszaemlékszik a durva, kéretlen csókokra, amit a gróf várában
kapott, de az emlék rövid és távolinak tűnő, mert lehetetlen
nem Miklósra figyelni, lehetetlen nem elgyöngülni, amikor a férfi
mindent megtesz, hogy csak reá figyeljen, folyamatosan a kedvét
keresi. Az ajkai, a fogai, a nyelve mind-mind egy összehangolt sereg
benyomását keltik, melynek egyetlen célja most, hogy Katalin
lelkét, testét birtokba vegye, elfoglalja. Behódolást vár,
teljes odaadást, minden korábbi kapocs felejtését.
Katalin magában megfogadja, ezen a hajnalon csak a
mának él. Megérzi a férfi kezét, ahogyan a mellébe simít.
Határozott, nincs tétovázás, nincs kérdés. De ugyanakkor a
határozottság, az erő fölmutatása mellett a férfi meg tud
maradni kedvesnek, szeretetet adónak, ismeri, tudja a nő testének
válaszát anélkül, hogy egyetlen kérdést föl kellene tenni,
egyetlen bizonytalan mozdulattal el lehetne térni a kijelölt
ösvénytől. Kézen fogja Katalint, a vágy ösvényére tereli,
szilárd léptekkel halad előtte. Tenyere a kerek halomra simul, az
egyikre, majd a másikra.
Hosszan játszadozik, nem siet.
Minek is kapkodni? Ágyban vannak, ahol akkor jó lenni, mikor az idő
végtelen, mikor nem kell sietni. Ki kell használni minden
pillanatot, az ébredező reggel minden szépségét. Így az erős
tenyér számolatlanul sokszor szorul a mell halmára, majd
számolatlanul sokszor lazul el. Az egyenletes ritmus, az ujjak
ereje, a szorítás ellazuló hulláma finom, nagyon finom. Katalin
testének minden válasza az örök nő testének válasza.
A leány hangosan sóhajtozik,
öntudatlanul nyomja magát egyre közelebb a férfi testéhez, bőre
forrósodik, lehelete égeti Miklós arcát.
– Bízol-e bennem? Megadod-e
magad?
Katalin hangját lehúzza a vágy
és elnyeli az odaadás, amit a férfi mellett mindig is érez.
– Látod. Tudod.
Mosolyog, és Miklós olyannak
látja a fiatal arcon szétterülő örömöt, mint mikor a nap kel
föl a hegyek mögül. Hirtelen ragyogja be a fény a kisimult,
belülre figyelő vonásokat.
– Ne csukd be a szemed. Csak
egyetlen pillanatra látni akarom a tekinteted, látni akarom a
tekinteted, miközben válaszolsz.
Elhaló a hang, a suttogás alig ér Miklós füleihez.
– Mi a kérdés?
– Akarsz-e mindennek ellenére
a feleségem lenni? Jóban-rosszban egymás mellett kitartani?
Istenünk által hozzánk rendelt életet együtt leélni,
szeretnéd-e, akarod-e?
Katalin szemei tisztán,
rezzenetlenül olvadnak a férfi tekintetébe.
–
Igen, akarom
ezt a házasságot. – Kissé megállnak
a szavak, Katalin arca komollyá válik. – Soha, senki nem
kockáztatott értem annyit, mint te, mikor kimentettél. Az életemet
köszönhetem neked. Rád bízom magamat. Innentől azt az utat
járom, amin te jársz. Esküszöm.
Miklós arcán a fölbukkanó
öröm illik kedvese korábbi öröméhez, mint ahogyan hangja ereje
is illik a leány szavainak komolyságához.
– Én is esküszöm.
Elfogadlak, szeretlek, támogatlak, míg élsz, míg élünk.
Az arcához hajol. Megcsókolja.
Ajkai ráérősen simulnak a leány ajkaira. Úgy csókolnak
mindketten, hogy szívüket, lelküket is beleadják a csókba.
Nedves puhaságban fürdetik egymást, lélegzetük összekeveredik.
A férfi nyelve a leány ajkai közé tolakszik, minden kis
mozdulattal engedélyt kér a behatolásra, a másik ember
felségvizeire törekszik. Beengedik. Megérkezik, majd
visszahúzódik, hogy azután még határozottabb mozdulattal
érkezzen meg újra. A csók hosszú, forró, tomboló.
Katalin levegője egyre fogy,
mellei a férfi tenyerébe könyörgik magukat újra. Teste tüzel,
ereje semmi. Úgy érzi, meg sem tud mozdulni, a rátörő vágy
lehúzza, minden gondolatát elsüllyeszti. Mert Miklós olyan
gyöngéden, olyan türelmesen szereti, és mozdulatai még halványan
sem emlékeztetik semmire, amit a gróf várában átélt. Az maga
volt a sötétség, de itt minden világos, fényes. Fogadalmat
tettek egymásnak, ott van, ahol lenni szeretne.
A kedvese, a szerelme öleli,
óvatosan a hátára fordítja, ujjai lepkeszárnyak érintését
utánozva érnek a testéhez. Simogatások hosszú sora indul, a
férfi ujjai a keblek dombjától a has puhaságán át haladnak a völgyhöz, Katalin
öléhez. Miklós körbesimogatja a szelíd dombokat, belenyúl a
hasadékba, ráérős, lassú, monoton mozdulatokkal teszi ezt
tízszer, százszor. Tenyere a vénuszdombon, hosszú mutatóujja az
eldugott kis rés fölött le-föl mozog. A nő bőre a férfi ujjára
tapad, emelkedik és visszahull, hogy a következő pillanatban
újrakezdődjön minden. A tapadás, a húzódás, az elengedés, a
hiány, az mozdulatsor szelíd ritmusa, szakadatlan öröme.
Elég meleg van. :-) Egy kicsit reménykedem, ettől a bejegyzéstől még inkább melegetek lesz. :-) Szeretet és vágy, nem árt, ha kéz a kézben jár.
😍 Naná! ;)
VálaszTörlésKöszönjük! 😘