2017. november 9., csütörtök

A megfogant kín 36. rész


Miklós jól, és határozottan tájékozódik. Alaposan kiismerte magát a kunyhó körül akkor, mikor először erre jártak. Tudja, merre tartsanak, hogy a járt szekérútra jussanak, a két pásztort elkerüljék. Megnyugtató, hogy azok estig nem veszik észre, hogy a zsákmány elmenekült. Este támadnak, csak a hűlt helyünket fogják találni, és ha úgy döntenek, utánunk jönnek, azt sem teszik azonnal. Kivárják a hajnalt. Mi pedig, gondolja Miklós, addigra árkon-bokron túl lehetünk. 
 Meglásd, kedvesem, minden helyre jön.


Miklós rosszul emlékezett, a szekérút nem egy órányira, de talán kettőre is volt a tisztástól. Vagy csak őt akarta a férfi még ezzel is megnyugtatni? Katalin nem tudja. De mindegy is, mert a szekérút tényleg várja őket. Széles, napsütött. Katalin örül, hiszen jobb ezen a kanyargós úton haladni, mint árkon-bokron át kínlódni. Halkan léptetnek. A leány ugyan egyszer-kétszer megszólal, de Miklós ilyenkor mindig a szájára illeszti az ujját, és határozottan csöndre inti kedvesét. Mosolya sugárzó, szemei szerelmesen csillognak, de csöndben kell maradni. Talán a férfi nem tartja az utat biztonságosnak.
Katalin nem ismeri ki magát ezen a tájon. Azt tudja, hogy a Sötét herceg birtokán vannak, annak is pedig valahol a városokhoz közel eső szélén. Semmi többet nem tud. Magában már sok fohászt elmondott az utóbbi napokban, hogy az Úr meg ne engedje, hogy magára maradjon, és egyedül kelljen szembe néznie a Sötét herceggel és annak embereivel. Rettenetesen megijedt, mikor a férfi megsebesült. Sok olyat látott, hogy egy az életet nem veszélyeztető vágás a forradás után begyullad, a lovagokat a lábukról leveri. Miklós azonban gyorsan gyógyult, de mégis, kellett volna még pár nap nyugalom. Most aggódhat érte, a sok mozgástól a kötés alatt nem nyílik-e szét a seb, nem gyullad-e be? Estére meglátják. Most menni kell. Gyorsan, halkan...
Alig haladnak egy órát az úton, amikor az elől léptető férfi hirtelen megállítja lovát, hátra sem nézve int Katalinnak, hogy ő se mozduljon. Miklós testtartása feszült, előre hajol, kicsit kiemelkedik a nyeregből, úgy fülel. Katalin is ezt teszi, riadtan kémlel körül, de az erdőt ugyanolyannak látja, mint korábban. A fák között állott csönd lapul. A férfi egy pillanattal később határozottan megfordítja a lovát, félhangosan szól.
Azonnal gyere utánam.
Vágtára ösztönzi csődörét. Katalin sem késlekedik egy pillanatot sem, mert a félelem megint medve méretűre nő. Nem tudja, mi riaszthatta meg a férfit, de a leány azonnal szót fogad, teszi, amit mondanak. Miklós a nem sokkal korábban látott ösvény felé tart, mihelyt elérik, lefordul az útról, sebét kímélve, karjai erejét használva leereszkedik a lóról. Hangja sürgető.
Azonnal menj tovább. Vidd az én lovamat is! Bújjatok el minél messzebb úgy, hogy az útról ne látszódjatok!
Katalin hangjában könyörgés.
És te? Jönnöd kell néked is.
Nem! Tudni akarom, kik járnak előttünk, mögöttünk.
A kantárszárat a leány kezébe nyomja. Elmosolyodik.
Ne aggódj! Nem lesz semmi baj. Menj!
Elfordul. Ez az a pillanat, amikor Katalin is meghallja azt, amit a férfi füle jóval korábban meghallott. Vágtató paták közelednek. Katalin elsápad. Megfordul, lovával a mondott irányba mozdul.
Miklós gyalogosan indul vissza az ösvény elejére. Óriási lapuleveleket látott az út melletti árokban, ott akar megbújni, ott akarja szemügyre venni azokat, akik annyira otthon érzik magukat, hogy jókora csatazajjal közlekednek a Sötét herceg birtokán. A herceg lesz az, semmi kétség. Miközben lépked, hallja, hogy mögötte a leány noszogatja az állatokat, végre elindul.
Miklós az árokhoz ér, belecsúszik. A talaj hideg, nyirkos, itt-ott még tócsákban áll a víz. A lapulevelek megvédik az idegen tekintetektől, egészen alájuk bújik, elhelyezkedik. Vet egy aggódó pillantást a háta megé, de rögtön meg is nyugszik, mert már nem látja sem a leányt, sem az állataikat. A közeledő patkóhangok pedig megnyugtatóan keverednek el saját lovaik hangjaival.
Nem kell sokáig várni, mert Miklósnak talán tízig sem sikerülne elszámolnia, és meglátja a közeledő lovagokat. Kibukkannak a legközelebbi kanyarból, és egyre közelebb kerülnek a búvóhelyéhez. Miklós jól megszemlélheti minden vonásukat. Kőkemény arcokat lát, sokat megélt, szinte kiégett tekinteteket. És látja eddigi élete legnagyobb ellenségét, a férfit, aki nem ismer sem Istent, sem embert, a Sötét lovagot. A vár felé tarthatnak. Az egész csapat együtt mozdul, gyorsan haladnak. Jönnek, és már el is a tűnnek a következő kanyarban.
Miklós a fölvert port nyeli utánuk. Nem mozdul. Hallgatózik tovább. Még aggódik. Nyomaik eltüntetésével egyáltalán nem törődtek, mióta az útra kiértek, így valamelyik férfi könnyen kiszúrhatja a nyomaikat, hiszen Katalin lovának a patkói elég jellegzetesek. Miklós hallgatózik egészen addig, míg a hangok el nem távolodnak, végül pedig teljesen meg is szűnnek. A férfi megnyugszik, egy ekkora csapattal szemben még egészségesen sem lenne semmi esélye. Kikászálódik a gödörből, a leány után indul. Nem mehetnek vissza az útra, nem biztonságos.
A Sötét herceget a méreg rágja. Elvesztette legjobb emberét, és a gyilkos kicsúszott a kezeik közül. Mostanra a nyomok kihűltek, feleslegessé vált folytatni a keresést. Hazafelé tartanak. Tesznek egy kerülőt. Ránéz a nyájaira. Zsenge bárányhúsra éhezett. Meg nem is árt néha odafigyelni a pásztorokra, akik időnként hajlamosak önállósítani magukat, és szabadabban élnek itt az eldugott völgyekben, mint a várak népe, akiket naponta szemügyre vehet.
Épp a pásztorokra gondol, amikor hirtelen, mintha a semmiből teremnének elé, meglát kettőt. Lekapott süveggel állnak, úgy hajbókolnak. Talán elmenne mellettük, ahogyan máskor is szokott, de ekkor elkapja a fiatalabb pillantását. Félelem ül abban. Ezeknek valami vaj van a fülük mögött.


1 megjegyzés: