2018. február 15., csütörtök

Megfogant 50. rész


– Bennem vagy – nyögi a nő.
Hangja éppen csak suttogás, nincs már erő a szavakban, mert elszívta azt a vágy, a fulladás, a kergetőzés, a játék a férfival.
– Újra – mondja a férfi.
Ez a szó még zengő, határozott, a lökések előtti. Saját hegyoldalára csak most kezd lépkedni, és viadalról itt már nincs értelme beszélni, a kapukon belül van, mélyen a várban jár. Föltárul minden titok, de hiszen ismeri is az összeset. Nem titok, hanem egy otthon ez, ahol jól érezte magát régen, és ahová újra bejutott.

​Milyen egy nőben, ebben a nőben benne lenni? Eszébe villan, hogy egyszer, régen, részegen valakinek megpróbálta elmagyarázni. A szavak egy részére még mindig emlékszik.
Az ujjammal tapintom, érzem a befogadást, a táguló köröket, csupa nedvesség minden, és nő és árad. A mesék életet adó forrása lehet ilyen bő vizű. Megmártom az ujjamat ötször-tízszer-százszor. Elmegy, már ennyitől. Nem számolom, hányszor jut magasra, hányszor omlik el.
Kőkemény leszek, már a gondolatra is. És milyen, ha benne lehetek? Ha befogad, beszippant, magába szív, lehúz? Folyó örvénye ilyen erős. De ott hidegség van, itt pedig az az iszonyú meleg, a forróság, maga a pokol. A saját mozdulataim irányítanak, a csípőm önálló életre kell. Kikapcsolok mindent, elsüllyed a világ. Akaratlanul teszem a dolgom, kiürül minden gondom.
Visszahúzódok, várok, azután hirtelen az asszony mélyére hatolok. Megismétlem ezt is sokszor, egyre rövidebb szünetekkel, egyre mélyebb nyomulásokkal. De mielőtt elmennék, megállok. Annyira belepréselem magam a testébe, amennyire csak férfi nőben benne lehet. Állok. Hallgatom, ízlelgetem a jeleket. Érzem a nő forró-meleg lélegzetét, hallom az apró kis nyögéseket, a mélyülő zihálást. Tudom, hogy velem együtt lépked fölfelé a hegyen, és most velem együtt pihen, mielőtt az újabb kapaszkodónak nekiindulunk.
Kicsit hagyom magam a pihenővel lenyugodni. Minek siettetni a csúcsot? Hiszen tudom, leszűrtem, minél tovább húzom, annál jobban hevülünk. A kielégülés annál tartósabb, annál nagyobb.
Erre gondol most is, miközben mélyen a nőben áll. Az évekkel azelőtti férfibeszélgetésre. Úgy tesz, mint régen, mint amikor még fiatal volt. Megáll többször. Hagy időt arra, hogy minden érzéke telítődjön a nővel, annak illatával, a hangjaival, a tenyere pedig a selymes, puha bőrrel. De mindent fölülírva, a nő hüvelyének melegségével, ragadós nedveivel, örvénylő rángásaival telítődik egyre inkább.
Közelít a végső lökések hosszú sorozata, az utolsó menet. Beleadja csípője minden erejét. Támadás ez, vagy mégsem? Minden attól függ, a nő minek veszi. Hogyan reagál? És amelyik jól reagál, az az igazi asszony. Tudja, tudta tíz éve is. De nem elég tudni az egyiknek, rá kell jöjjön a másik is, egyek ketten, egy pár.
Lassan elhagyják a gondolatok, már nem figyel semmire, senkire. Mozdulataiból egyre inkább hiányzik a tudatosság, egyre inkább közelít a vég, ennek a hihetetlen, nem tervezett, forró, érzéki összeborulásnak a vége.
Bolond volt tíz éve. Fiatal és bolond. A világ összes férfiát senki nem kaphatja meg. Egy emberrel kell megelégedni. Stephanon az első pillanattól látszott a férfivágy, az éhség, mely úgy tudja mardosni az ember belsejét, mint az élelem iránti. Gyomorszorítóan, egyre erősödve, egyre inkább kiszorítva minden más igényt, minden más gondolatot. A férfi fölfalta a szemeivel, valahányszor egy pillanatra is meglátta. Nem sokat várt azzal, hogy elmondja, mit szeretne.
– Nem jártam asszonyban, mióta a feleségem meghalt. Évek óta. A szeretőmmé akarlak tenni. Benned akarom tölteni az eljövő éjszakákat.
És ő igent mondott. Nem volt választása. Szerette a férfiakat, minden kedvességüket, amivel egy nőt körül szoktak venni. Szerette a két test egymásba borulását, eggyé válását.
Nem volt már senkije. Évekkel korábban lett özvegy, hirtelen, váratlanul, és hirtelen lett szegény. A férje hitelezői mindenéből kiforgatták. Választhatott az éhhalál, és a között, hogy beáll valahová dolgozni. Sok választása nem volt, mert soha semmi munkát korábban nem kellett végeznie. A bátyja segíthetett volna rajta, de nem állhatták egymást, így végül vadidegenekre szorult. Még így is szerencséje volt, akadt egy ismerőse, aki szárazdajkának ajánlotta egy nemesi udvarba. A vár messze esett mindentől, korábbi élete minden ismerősétől, de ez talán jó is volt így. Ünnepelt szépségből a porba hullani? Ezt nem akarta mutogatni senkinek.
Most itt van, annak a karjaiban, aki mindig is tudott szeretni. Élete legjobb szeretője öleli, hódítja. Ismerik egymás testét, a titkokat, mindketten tudják, hol, milyen pontot kell megérinteni. A nő két mély, sóhajszerű levegővétel között arra a régi érzésre gondol, amikor a férfi hosszú kedveskedés után kitöltötte az ölét. Mindjárt benne lesz, újra, megint.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése