A
szolga felszisszen, ura megsérült. A sérülés kicsi, de a fehér
gyolcs inget gyorsan pirosra színezi a kiserkenő vér. Ekkor azonban ura megtáltosodik, csapást csapásra halmoz, és a herceget eléri az első komoly vágás. A bal vállat ért seb mély lehet,
mert a férfi fölkiált, arcán fájdalom vonaglik át, és innentől
karja szinte élettelenül lóg a test mellett. A fekete ing bal
oldala az átitatott vértől fénylik a kegyetlen napsütésben.
A
gróf mégsem hátrál meg. Nem adja föl. Az emberei ellátják a
sebet, csillapítják a vérzést, és kezdődik a második menet. A
lelátókon a férfiak magukból kivetkőzve ordítanak. A kemény
viadal, a vér látványa megigézi őket, élvezik, hogy igazi,
gyűlölettől átitatott küzdelmet láthatnak. Mert a két fél
gyűlöli egymást, ez az első pillanattól nyilvánvaló.
Azonban a
gyűlölet elvakít. A szolga jól látja, hogy a gazdájában dúló
heves érzelmek rossz irányba viszik az összecsapást. Miklósból
most hiányzik minden megfontoltság, ami őt a többi vívó fölé
szokta emelni. Amióta az első kisebb seb érte, azóta alig
védekezik. A Sötét herceggel pedig talán tényleg maga az ördög
lehet, mert úgy veti bele magát a viadal második menetébe, mintha
mi sem történt volna. A sebesült karja szorosan a törzse mellett,
nem mozgatja, de a másik karja úgy jár, mint a cséphadaró.
Minden támadásra támadással felel.
Megtörténik
a baj. Miklós komoly vágást kap szinte ugyanoda, ahová a nyár
elején az Erikkel folytatott viadalban. Tudja mindenki, ha azt
akarod, hogy egy seb igazán fájjon, szúrj oda, ahol legutóbb az
ellenséged megsebesült. Megkapja Miklós a szúrást. A szolga
látja ura eltorzult arcát. Még most is végigfut hátán a hideg,
ahogyan visszagondol. De már oda is ér a fogadóba. Nagyon unja
ezt a helyet, alig várja, hogy végre hazainduljanak.
Az
udvar szokatlanul kihalt, pedig délelőttönként mindig összeakad
itt egy-egy asszonnyal, egy-egy emberrel. A konyhán kisegítő nők szívesen ülnek ki a konyha előtti padra, miközben
csirkét, fácánt, galambot, apróbb, csapdával elejtett kis
madarakat kopasztanak, gyökereket pucolnak, mozsárban fűszereket
törnek. A konyhaajtó melletti fán most is lóg ugyan egy félig
kibelezett nyúl, de az ember, aki a nyúzás mestere, nincs sehol.
A
szolga gyomrába félelem áll, ahogyan keresztülsiet az udvaron, és
megfogan benne a gyanú. Valami baj lehet. Hirtelen jut eszébe, hogy
elfecsérelt a piacon egy csomó időt, és az urát legalább egy
órája magára hagyta. Mi van, ha ez a süket csönd valami
ellenséget bújtat? Kettesével, néhol hármasával veszi a
fokokat. Fölér az emeletre, óvatosan kukkant ki a lépcsőházból
a folyosóra. Végre meglát egy emberpárt. Na ezek miatt ugyan nem
kell aggódnia! El vannak veszve egymásban.
– Adj
egy csókot, szentem!
– Adjon
néked csókot a hóhér!
– Ugyan!
Hiszen az előző éjszakát velem töltötted!
– Na!
Éppen azért! Adok-kapok! Csörgettél a tenyerembe, én meg
táncoltam veled egy kört, többet ne várj!
A
szolga kifújja magát. Ráköszön az egymással évődő párra,
elmegy mellettük, de csak a leányzó köszön vissza, a férfi új
vendég lehet. A szolga nem ismeri, sosem látta. Sietve lépked
tovább, a folyosó vége felé tart. Az ajtón a kopogtatás a
megszokott, és már hallja is ura csoszogó lépteit. Vénembert
csinált az a két sérülés Miklósból. Erőtlen hang hallatszik
az ajtólap mögül.
– Barnabás?
– Igen,
uram.
Nyílik
az ajtó, Barnabás ura arcába néz. A vonások, a szemek is
mérgesek.
– Mi
tartott ennyi ideig?! A piac két-három sarokra van!
A
szolga kedvessége eltúlzott.
– Így
aggódtál értem, jó uram?
– Aggódott
érted a fene! Rossz pénz nem vész el!
– Mitől
vagy ilyen harapós kedvedben? Hoztam mindent!
– Híreket?!
– Azt
is!
– Mondod,
vagy harapófogóval kell kihúznom belőled minden szót?!
– Lótok-futok
egész nap, és semmi köszönet.
– Mindjárt
megköszönöm neked két pofonnal, hogy nem tudsz tisztességes
választ adni.
A
szolga leteszi a kezében tartott csomagokat, ura felé fordul,
szemeibe néz, hangja már komoly, úgy mondja.
– Nem
halt meg!
Miklós
arca, ha lehet, még jobban elkomorul, a szemek élettelenül
merednek a rossz hír hozójára.
– Nem
lehet igaz!
A
szolga hangja suttogó.
– Talán
tényleg magával az ördöggel cimborál.
– Ezeket
a szavakat többé hallani sem akarom! Az eszed miatt vagy mellettem,
nem egy fogatlan vénasszony fecsegésére vágyom.
A
szolga egy pillanatra lehajtja a fejét, azután fölnéz újra.
– Akkor
mondd meg, hogyan élhette túl a csapásokat?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése