Megfogant 56. rész

Szembe fog nézni a férfival. Ha meglátná rajta az idegenkedést, a vádat, akkor is marad önmaga számára egy hely a világban, akkor is körbeveszi ennek a tájnak, a benne élőknek a melegsége.

Fölkészült, amennyire fölkészülhetett. Mégis összerezzen, amikor halk kopogtatás jön az ajtó felől, de azután egy pillanatig sem tétovázik, odasiet az ajtólaphoz, és egy hirtelen mozdulattal úgy tárja azt is szélesre, ahogyan korábban az ablak fatábláit.

Itt van! Szemtől-szemben állnak. A tekintetük éppen csak összekapaszkodik, és a férfi már mozdul is. Megteszi a kettejüket elválasztó lépést, erős, határozott öleléssel karolja át azt a nőt, akit egyszer már majdnem elveszített.

– Kincsem! Életem!

Hosszú-hosszú ideig azután nem történik semmi, mert semmilyen porcikájuk nem mozdul, a kezeken megállt az idő, úgy simulnak ők össze, ahogyan csak azok tudnak összesimulni, akiken nagy baj esett meg, akik rég nem látták egymást. Az idő múlik, a férfi egy picivel még közelebb lép, egybeolvad a két test. Miklós keze ekkor nyugtatóan indul meg, mert a nő már hüppög, nyeli a könnyeit, és hamarosan mintha gát szakadna, úgy ömlik ki Katalinból a sírás.

Miklós nem szól, csak simogat, másra úgy érzi, nincs most szükség. A sírás ideje még nem múlt el. Évek kellenek ahhoz, talán évtizedek. De nem szabad, hogy innentől a sírás legyen az úr, nem uralhatja életüket szomorúság. Mosolyogni most nehéz, a hírek, amiket hozott, azok sem könnyítik meg a családjaik életét. Közös ellenségük nem halt meg, egy életre nyomorék immár, de még mindig él. Majd szól róla később, felesleges most riogatni, hiszen a félelem így is uralja a szobát, uralja a várat, ez látható.

Katalin gondolatai az ajtónyitáskor széthullottak, most erősen kapaszkodik az emberébe, zokogása nagysokára csendesül. Elszégyenli magát, elhúzódna, de a férfi nem ereszti.

– Drága babám, kicsi kincsem! Ne húzódj el! Nem tudod, micsoda gyógyír sebeimre, hogy a karomban tarthatlak.

Most Katalin karjai mozdulnak, óvón ölelik át a fölső testet, szólalna, de akkor már átlátja maga is, nem kell kérdeznie, Miklós nagy bajban lehetett, nagy bajtól szabadulhatott. Szinte csontsovány, sehol a duzzadó izmok, csak egy szálkás test maradt. Amikor kinyitotta az ajtót, könnyei szinte egyből elfutották a szemeit, így nem nézhette hosszan a férfit, csak most tudatosul benne a változás. Először szólal meg, és szavai visszfényei Miklós szavainak.

– Egyetlenem.

A férfi egy újabb erős öleléssel reagál, szótlanságuk csak nehezen oldódik. Pillanatok múlnak, majd Miklós az apró fülhöz hajol.

– Menjünk ki! Sétáljunk le oda, ahol a történetünk indult – eltolja magától a női testet, a csillogó szemekbe néz. – Apádtól úgy tudom, sokat gyógyultál, mióta a dadád a várban van.

Katalin tétován bólint.

– Elég erős vagy-e egy sétához?

Katalin újra csak a fejével biccent.

Miklós már nem vár semennyit, kardforgatásban acélozott ujjaival határozottan fogja körbe a keskeny tenyeret. Megindul a lépcsősor felé.

– Gyere! A hazaúton sokat gondolkoztam. Vissza kell térnünk oda, ahonnan elindultunk!

Katalin kicsit vonakodva követi párját. Visszatérni ahhoz a ponthoz, ahonnan elindultak? Van-e egyáltalán ilyen pont? És hol? A kertben, ahol a leánykérés megtörtént? A fogadóban, ahol először látták meg egymást? Sokszor érzi úgy, ezek a pillanatok örökre vesztek el. Azt gondolja, a mostani élete kiindulópontját megkeresni felesleges, az egyértelműen a szeme előtt van, nap mint nap.

Kijutnak a félhomályos lépcsőházból, és az udvaron mellbevágó a ragyogó fény. Ezer ágra süt a nap, ahogyan csak ősszel tud sütni. A kék égboltot a korábbi esők tisztára suvickolták, Isten mosolyog.

A férfi hosszú léptei lendületesen szelik át a várudvart, a nagykapu felé tartanak. Miklós odabiccent a két őrnek, Katalin azonban lehajtott fejjel megy el mellettük. Mostanában nemigen tudatosul benne, mennyire kerüli mások tekintetét.

Kutyanehéz időszak vár rájuk. Sehol az a lendületes, vidám, huncut szemű kisleány, akibe Miklós beleszeretett. Mintha nem is ugyanannak a kezét szorongatná, akinek a kezét fél évvel ezelőtt megkérte... és megfogant. Ott gömbölyödik egy élet, nemsoká utat tör, napvilágra jön. Aligha ő ennek a gyermeknek az apja!

Senki más vissza nem tért volna ebbe a helyzetbe, de őt keményebb fából faragták, mint a többséget, keményebből, mint a legtöbb ismerősét. Nem fog az első bajnak hátat fordítani, nem fog az első adandó alkalommal megszökni! Kitart. Egy szebb jövő reményében kitart. A gyümölcs nem hónapok alatt, talán évek alatt érik majd be. De édes lesz, mert ez a nő itt mellette édes, szerethető, és Miklós tudja hinni, hogy egy már a szájába került, édes kis falatot senki nem tud elrontani.

Kiérnek a vízpartra. Fél éve még minden ágon friss hajtások zöldelltek, mostanra a faleveleket sárgára, vörösre színezték a reggelente meg-megjelenő fagyok. Ősz van. Jön a tél. De ez a tél nem valaminek a vége, ellenkezőleg! Valami újnak, jónak a kezdete. Közös élet indulhat, folytatódhat télen is...

A férfi ahhoz a fatörzshöz igyekszik, ami mellett közös életük első csókja fél éve megesett, de most nem a leányt tolja a fa törzséhez, hanem saját háta támaszkodik a sok-sok évtizedes életnek, Katalint pedig Miklós a saját ölébe vonja. Mellkasa a hát ívéhez simul, karjai a mellek vonala alatt gömbölyödő teher fölé óvakodnak.

Katalin hatalmas sóhajjal engedi el magát. Biztonságot, melegséget érez. Az otthon melegét. Lehunyja a szemét, csak akkor néz fel, amikor meghallja a férfi hangját.

– Itt vagyunk. Itt, ahonnan elindultunk. Ahol megkértem a kezed, ahol igent mondtál. Akkor is ilyen szép nap volt, mint ez a mai. Hiába borult ránk az ég azóta többször, hiába szakadt le a mennybolt, sötétült el az életünk, mindez csak átmenet. Az enyém vagy, én a tiéd.

Katalin kibontakozik az ölelésből, Miklós felé fordul.

– Nem tehetünk úgy, mintha semmi sem történt volna. Nem vagyok az, akinek ismertél.

A tekintete el-elbújik a pillák függönye mögé, hangja egyre inkább meg-megremeg.

– Még tegnap is úgy gondoltam, mindenkinek azt mondtam, szülés után csak egyetlen helyen szeretnék élni.

Miklós komolyan bólint.

– Apád szólt, figyelmeztetett – rövid időre elhallgat. – Nem nálam, nem velem akarsz élni.

Katalin szája sarka újra lefelé görbül.

– Már nem tudom, mit akarok.

– Nem kell ma, nem kell most döntened. Akárhogyan döntesz, elfogadom. Ha tényleg úgy érzed, egy zárda lesz gyógyír a sebeidre, legyen meg az akaratod. Nem erőltetek reád semmit. Tudnod kell viszont, hogy én azt a gyermeket, amelyik benned növekszik, magaménak tekintem.

Összenéznek, mindkét nézés kutakodó, mindketten azt próbálják kiolvasni egymás tekintetéből, ami nincs kimondva. A férfi szólal meg újra.

– Mitől félsz?

Katalin továbbra is a lábuk alatti fűcsomókat nézi, hosszan hallgat.

– Azt hiszem…

Nem tudja folytatni. Hangja most csak suttogás, gyönge, és elveszik a körülöttük elterülő kert hangjai között. Miklós megfogja a lecsüngő, erőtlen kis kezet.

– Nincs ember, akit nálad jobban meg akarnék érteni széles e világban. És olyan sem, akivel szívesebben lennék együtt.

Katalin fölemeli az arcát.

– Ez igaz? Bizonyosan igaz? Együtt akarsz élni egy olyan asszonnyal, aki nem a te gyermekedet hordozza?

A szavak meglepően erősek, a hang megint határozottabban cseng. Miklós szavaiban a határozottság szilárdabb.

– Azt gondolom, amit már sokszor elmondtam, egy házasságban egy nő, egy férfi van, a gyermek a harmadik. Nem határozhatja meg egy házasság alapjait. Egy gyermek megszületik, fölnő, más családhoz kerül. De mi együtt maradunk, míg élünk. Te és én számítunk, csak te és én. Ahogyan mondtam, nem kell ma dönteni, hagyjunk időt magunknak. Jó lesz így?

Katalin szemeit elfutják a könnyek, gyorsan kezd pislogni, nem akar fertályórán belül újra sírva fakadni. Gyors mozdulattal, kézfejével törli ki a könnycseppeket. Összenéznek. Katalin szája sarkában apró kis grimasz.

– Mostanában egyre az egereket itatom…

Miklós mosolya egészen a régi.

– Nem baj, bogaram. Nem baj. Gyere! Gyere a karomba! Érezd, hogyan szeretlek!

És újabb csoda történik, a férfi annak érzi, hogy Katalinnak, akárcsak a szobaajtóban, úgy most is természetes, magától értetődő, hogy a karjai közé lép. Hagyja magát ölelni, hagyja magát dédelgetni. A múltjukban van árnyék, de a jövőjük lehet napsütött.

(folytatjuk)