Júlia arcai. 8. részlet

9. fejezet

Alig telik el hét-nyolc óra, s mind ott állnak Simon színe előtt. Az apja, ő, Júlia és a leány öccse. Simon sem sokat alhatott, nyúzottnak látszik és fáradtnak. De hangja határozott, mint mindig. A kiejtett szavakkal nem érdemes vitába szállni.

– Döntöttem. Lehet, hogy egyikőtök sem fog örülni, mivel a döntésem egy kompromisszum. Nem látom bizonyítottnak, hogy Hedvignek megerőszakolták, de ugyanakkor az is elképzelhető, hogy Richárd visszaélt Hedvig gyöngeségével és erővel tette kedvesévé, miután látta rajtad, Henrik, hogy szívedet nem lágyíthatja meg, nem adod hozzá a lányodat. Úgy látom, olyan döntést kell hoznom, amely Isten kezébe teszi a sorsotokat.

– Istenítéletet akarsz!? Hiszen a fiú halott!

– Nem, nincs kin istenítéletet tartani, de Richárd családjából kezetekre adom Júliát! A lányt, ki mellettetek áll!

Júlia elkerekedő, megrettent tekintettel nézi Simont.

– A kezükre adsz!?

– Ne félj, nem eshet bántódásod! Ha magad nem akarod, akkor semmi. – Henrik felé fordul – Júlia eltölt a váradban egy esztendőt, Henrik. Ezalatt a fiadnak, Alexandernek lehetősége lesz elcsavarnia ennek a lánynak a fejét. Ha az hagyja magát, ha odaadja szüzességét a fiadnak, a papok áldása, a szülők áldása nélkül, akkor fogat fogért, szemet szemért, megkaptátok, ami jár! Ha Júlia bírja a fiad ostromát és nem bukik el, fiad még mindig elveheti az év végeztével. Ha elvenné, utasítom apját, hogy hozományul csak és kizárólag azt a földet adhatja a lánnyal, amire te Henrik, kedves barátom, szemet vetettél. Amit családod több nemzedék óta akar.

– És mi lesz a lányommal?

Simon elkomorul.

– Hedviggel? Nem tudom. Megszüli a gyermeket. Ezzel már neked kell törődnöd! Nem tudom a csábítóját a túlvilágról visszarángatni! Özvegy lett a lányod, anélkül, hogy férjhez ment volna. Így csak a családját büntethetem. És Isten majd eldönti, volt-e bűn. Ha ez a lány itt elbukik, engedve fiad udvarlásának, akkor abban bizonyára benne lesz Urunk akarata is. Richárd bűnéért az ő családja is bűnhődik. Júlia szégyene felér majd a lányod szégyenével.

Júlia arca lángol, szemét lesütve áll. Ha most Alexander szól, szól, hogy nincs szükség egy évet várni, mert ő, ő már elbukott, hogy szüzessége oda, és ezt így kijelenti egész világ előtt és mindenki megtudja... Vet egy gyors pillantást Alexander felé, az őt nézi. A tekintetéből, a merev arcvonásokból lehetetlenség bármit is kiolvasni. Neki, Júliának kell szólni, de nem a teljes igazságot mondja, csak a felét. A felét annak, amit mondhat. Simonra néz.

– Uram!

Simon bólint.

– Mondd! Meghallgatunk.

– Uram, szemed elől nem lehet eltitkolni semmit. Biztos... biztos, hogy észrevetted, hogy én Alexandert tiszta szívemből szeretem. De ő ezt az érzést nem viszonozza. Elvenni engem biztosan nem fog. Én pedig, ha egy évig mellette, hozzá közel élek majd és ő csak egy lépést is tesz felém, azzal a szándékkal, hogy elcsábítson, hát én, én akkor biztosan elbukom, nem fogom tudni visszautasítani. Ne kényszeríts engem abba a várba uram, szégyenemre!

Irul-pirul, szégyenfoltok égetik orcáját, mind látják, mennyire zavarban van. Alexander elgondolkodva nézi. Nekiadta magát, de a szégyent mindenki előtt vállalni, az más. Nem vállalhatja, hogyan is vállalhatná?

Simon sokára szól, hosszan gondolkodik.

– Hát édes lányom, az már a te dolgod, hogy Alexandert meggyőzd, hogy ujjadra gyűrűt kell húznia, ha szoknyád alá akar férkőzni! Amit mondtam, megmondtam, nem változtatok döntésemen. Menjetek Isten hírével. Júliának egy héten belül ott kell a váradban lenni, Henrik!

10. fejezet

Henrik végigdohogja a hazautat. Elégedetlen Simon döntésével. Nesze semmi, fogd meg jól! Mire megy vele, ha Júliát Alexander megejti? Az nem hozza vissza Hedvig tisztességét! Hedvig, Hedvighez nem szól többet, látni sem akarja! A szobájából ki se lépjen, ha ő a várban van! Nincs lánya többé! Alexander, majd ő pátyolgassa Hedviget! Azt a céda, megesett kis kurvát! Őt nem érdekli sem Hedvig, sem a kis fattyú!

Alexander bölcsen hallgat. Hagyja apja mérgét elszállni. Idő kell majd hozzá, több hónap is, most így látja. De apja meg fog enyhülni. Legkésőbb a gyerek láttán. És majd ő, Alexander tesz róla, hogy a gyermek az apja szeme elé, keze ügyébe kerüljön. Apja majd elgyöngül, Alexander ebben bízik. Jó szíve van az apjának, de hirtelen haragú. És Hedvig árulása nagyon szíven ütötte.

– Az a lány is, Júlia, mi a fenét kezdjünk vele? Kerülgessük egy évig? Mit képzel Simon! Vagy tán el akarod venni?

Alexander hevesen tiltakozik,

– Dehogy! Nem.

– Pedig a birtok miatt lehet, hogy volna benne valami.

– Nem ér meg az a birtokrész annyit, hogy igába hajtsam a fejem!

– Kicsi az a föld, igaz. De a rajta lévő patak, halastó miatt már az ükapád is szemet vetett rá.

– Tudom, tudom, hogy apám szeretné azt a tavat, vegye el akkor az a lányt!

– Én? Elment az eszed! Kezdjem valakivel elölről, majd ötven éves fejjel egy csitrivel!? Az eszem, fiam, az eszem, az gátol meg!

Hallgatnak hosszan, Henrik szólal meg hamarabb.

– Szóval nem tetszik? Nem tetszik ez a lány, Júlia?

– Annyira nem, amennyi tetszés egy házassághoz kellene!

– Pedig reggel, ott Simon előtt már azt hittem, hogy megtaláltad az igazit. Úgy legeltetted rajta a szemed, míg Simont vártuk, mintha akarnád, mintha a tiéd lenne.

– Mit nem gondol apám? Megnéztem, az igaz. Van, mit nézni rajta, apám is láthatta.

– Láttam, láttam. Szóval nem kell?

– Egyelőre biztosan nem. Talán, majd. Egy év alatt, míg nálunk lesz, még az is kiderülhet róla, hogy alkalmas asszonynak. Majd látjuk, de ha megkapom nagyharang nélkül, lehet megelégszem annyival.

Összenevetnek, mint férfi a férfival.

– Hát ha a szoknyája alá juthatsz gyűrű nélkül, akkor jársz a legjobban, az már biztos. És a lány maga vallotta be reggel, hogy kedvel téged. Lehet, hogy elég lesz, tényleg lesz egy-két lépés felé és legalább annyit elérünk, hogy Júlia tisztessége is odalesz a húgod tisztességéért cserébe.

– Soha rosszabbat! Ennyit igazán szívesen megteszek a családomért, nem nagy fáradtság!

Újra összevigyorognak, ennyiben maradnak.

Alexander a hazaúton elhatározásra jut. Egyelőre hallgat, hallgat arról, hogy Júlia szüzessége már oda. Volt egy pillanat hetekkel előtt, amikor erővel akarta a lányt magához kényszeríteni. Talán utána az sem bánta volna, ha mindenki megtudja. De most... Nem erővel vette el Júlia szüzességét, önként adta a lány magát, szerelemből. Tisztességtelen lenne kibeszélni gyöngeségét. Lehet, lehet, hogy Simon döntéséből előnyt kovácsolhat. Megnézheti magának ezt a lányt, Júliát. Megnézheti, alkalmas lehet-e asszonynak, a gyermekei anyjának. Ha kiderül, hogy mégsem olyan kedves, mint amilyennek látszik, akkor pedig egy év után megszabadulhat tőle, hisz nem ígért neki semmit. Elküldheti egyetlen szóval. Így lesz, vár. Már csak Mária miatt is. Ha meggondolná magát, jó lenne, hiányzik. Őt nem kell tanítani. Jól tudja, Alexander összes vágyát, gyengéjét. Hiányzik, a fene ette volna meg! Bár minden maradt volna a régiben! Nem maradt, a dolgok változnak. Meg kell elégedjen Júliával! Egyelőre, ez biztos. Hát majd igyekszik élvezni. Maga elé mosolyog. Nem lesz nagyon nehéz. Mindenre hajlandó az a lány, csak hogy vele lehessen. Mindenre ráveheti, rá is fogja! Úgy legyen!

11. fejezet

A hazaúton még úgy gondolta, nem keresi a lánnyal a találkozást, majd látja, ha megérkezik hozzájuk, de a hét közepére gyönyörű napsütéses idő érkezik. És Alexanderben megmozdul valami... a vágy. Akarja Júliát. Azonnal. Tudja, mikor szokott Júlia kilovagolni és merre. Merre akkor, ha azt akarja, amit Alexander akar. Ha szerelmeskedni akar. Ha esetleg már neki is hiányzik. Ha esetleg érez valamit, sürgetést, késztetést...

Így Alexander délután kilovagol. Az ösvényre, amelyen egyszer a leányt majd hazáig kísérte, először megcsókolta. Az ösvényre, ahol kicsi híján megerőszakolta. Vágtára fogja a lovát. Száguldani akar. Talán csökken, nem nő a feszültség, amit érez. De a vágta nem oltja el a szomját. Kifulladva éri el az ösvény azon pontját, ahol utoljára találkoztak. Leugrik, fülel. Az erdőt álmosító, meleg csönd lepi be. Alexanderre hirtelen nyugalom száll. Vár. Vár valamennyit. A lány pedig jönni fog, mert akarja, mert vágyik rá. Eltelik egy óra, mire a fűben ülve meghallja, inkább csak megérzi, hogy az ösvényen lovas közeleg. Talpra szökken, visszaül a lovára. Vagy Júlia az, vagy nem. Lassan léptet a vágtában közeledő lovas felé. Azután meglátja, a képet még évekig föl tudja idézni. Mintha festmény lenne. A kanyarban előbukkanó lovas, a fénycsóva, ami megvilágítja az ösvényt, a fölvert porfelhőt... A leány ruhájának élénk színei, ahogyan táncot járnak a napsütésben...

Júlia azonnal lassítani kezd. Visszafogja a lovát és egyre közelebb ér. Alexander látja a kipirult az arcot, az akaratlan, ragyogó mosolyt, a felcsillanó szemeket. Szívesen nézi. Hatással van rá ez a lány... De nem! Nem fog még egyszer szeretni, nőhöz ragaszkodni, az akaratlan mosoly letörlődik az arcáról. A mellé érő lovas a gyengédséget nem látja meg. Látja viszont a vágytól égő férfitekintetet. Júliát hőség önti el, ahogy Alexander tetőtől talpig végigméri, képtelen a szemét a férfi szemétől elszakítani. Alexander a fejével a tisztás felé bök.

– Akarod?

Júlia arca még inkább kipirul, nem szól, csak bólint. Alexander is biccent.

– Akkor gyere!

Előre indul a lovával, fülel, jön-e utána a leány, vagy mégsem. Mert szándékosan durva volt. Nem akar illúziókat táplálni. Nehogy azt higgye ez a lány, hogy valaha is rabja lesz. Csak azért, mert három nap után az ölét akarja. Csak azt, nem mást. És jó, ha ezt Júlia is tudja.

A tisztás szélén leugrik a lóról, kiköti, csak azután néz a még nyeregben ülő lányra. Nem szól egy szót sem, mellé lép, a kezét nyújtja. Júlia elfogadja. Alexander úgy segíti le a nyeregből, hogy közben a teste végig hozzásimuljon, nem is engedi ellépni. Fölé hajol, szájába csókol, nem sokat kedveskedik. Hátrál egy-két lépést, egy vastag törzsű, kidőlt fa törzsének dől. Combjai közé húzza a lányt. Érezni akarja az ölét a ruhán keresztül is. Utólag hiába töri a fejét, rá nem jön, hogy kire hat erősebben a másik. Mert az biztos, hogy őt megvadítja az öléhez préselődő női öl. De az is biztos, hogy a lány is elveszti minden tartózkodását, minden szégyenérzetét, ha hozzáér. Mert innentől minden villámgyorsan alakul magától. Alexander pillanatok alatt jut be a fölhajtott szoknya alá, pillanatok alatt fogadják be. De akkor megint minden lelassul, mint három napja, mint először. És ahelyett, hogy gyorsan eljuttatná magát a csúcsra, hirtelen elmegy az esze és elkezd törődni a nővel. Mintha bármit is számítana! Mintha nem csak az öle, hanem a szerelme is kellene. Elkezd kedveskedni, elkezd azon igyekezni, hogy Júliának is jó legyen. Hogy öröme teljen az együttlétben. Elkezd igyekezni, hogy hamarabb legyen jó neki, Júliának, mint önmagának. Elkezd igyekezni, hogy akár többször is jó legyen, egyre jobb legyen. Hogy a lány is élvezze... Ha élvezi, majd legközelebb is akarja. Ezzel nyugtatgatja magát utólag. Amikor föltette a kérdést magának, hogy ugyan mi a fenéért törte úgy magát, hogy a lányból a kéjes nyögéseket, apró sikolyokat, elomló tekintetet kihozza, ugyan minek? Hát ennek! Ha füttyent, hát legközelebb is jöjjön. Hogy egyet intsen, és a leány kapható legyen legközelebb is. Nem másért, ezért.

(folyt. köv.)