2016. február 11., csütörtök

Árnyékban 1. rész


Az új regény pár évtizeddel később játszódik, mint a korábban feltöltött kettő. A szereplők névegyezése a regény elején lehet csak zavaró, de egyelőre nem akarom elárulni, milyen szálakon kötődik ez a mostani regény az előző kettőhöz. A címen még gondolkodom. Jelenleg két-három cím között hezitálok. Ha van kedvetek, kommenteljétek, melyik hangzik jobban. Árnyékban vagy Esthajnal vagy Napsugár? (Mindhárom cím egyformán illik a történethez.)


A nő nyögve tette le a kosarat a földre, azután fölegyenesedett, kinyújtózott. Körülnézett. Szép nap volt.
A tél abban az évben hosszan elhúzódott, március első fele még havat hozott, április közepe is lett, mire kizöldült a határ. Ma volt az első olyan nap, amikor az ember leánya nem csak muszájból ment a patakra mosni, hanem egy csöpp kedvet is érzett a munkához. A nő ezt a csöpp kedvet kihasználva az idén először nem csak a legszükségesebbet vitte mosni, hanem alaposabban fölpakolt. Kora reggel volt, az égen sehol egy felhő, estére a ruhák meg is száradnak a napon.
Szoknyája alsó szélét megemelte, és a derékrészbe gyűrte. Ez mindenütt nagy illetlenség lenne, de itt a patakparton mindannyian így védték ruhájuk alsó szélét a víztől.
Kezdett volna a mosáshoz, de ekkor egy éles sikoly keresztülvágta a reggel nyugalmát. A nő keze megállt a levegőben. Ijedten nézett körül, de a parton egy lelket sem látott. A hang az erdő felől jött, ám a nő hiába meresztgette a szemét, továbbra sem látott semmit, a patakpart, az erdő olyan volt, mint máskor. Lassan kezdett megnyugodni, talán egy madár rikkantott, ezzel nyugtatgatta magát. Ekkor azonban újra felhangzott egy rövid sikoly, ezúttal közelebbről. Az asszony legszívesebben elszaladt volna, de valakinek segítségre lehet szüksége. Elfehéredve vette föl a földről a nehéz sulykolófát, visszalépett a facipőjébe, és átóvakodott a patakon.
Átsettenkedett egy bozótoson, a fák között lassan haladt előre. Nem volt gyakorlata a settenkedésben, többször is rálépett az avarban megbújó gallyakra. Egy-egy reccsenés után ijedten nézett körül, de továbbra sem látott senkit. Az erdőt szokatlanul csöndesnek érezte, csak saját vére dobolt a fülében. Egy újabb bozótos következett, a nő tudta, amögött egy nagyobb irtás kezdődik, amit a favágók vágtak néhány éve. Még jobban lelassult, szíve a torkában dobogott, keze izzadt.
Már majdnem elérte a tisztás szélét, amikor fülét gyöngyöző női kacagással összefonódó dörmögő férfihang ütötte meg. Hatalmas kő esett le a szívéről. Az utolsó pár lépést leginkább a kíváncsiság vezérelte, úgy tűnt, senkit nem kell megmentenie. A rossz érzés azonban még valahol homályosan élt benne, meg akart győződni róla, hogy tényleg minden rendben van. Elóvakodott hát a bozótos széléig. Egy nagy fa mögül éppen rálátott a tisztásra, ahol egy emberpár kergetőzött. Hirtelen ráeszmélt, hogy földesura öccsét és annak feleségét látja. Megismerte őket, hiszen minden vasárnap ott volt a pár a templomban.
Az asszony egészen megnyugodott, gondolatban megfeddte magát, hogy rémeket lát, és erőszakot vél ott, ahol szemmel láthatóan csak játékos évődés van.
Ideje volna visszafordulnia, de tekintetét egyre jobban béklyóba fogta az, ami a tisztáson történt.
A fiatal pár már nem kergetőzött. A tisztás túlsó felén megálltak, a nő szőke haján megcsillant a napfény. A férfi lenyúlt, fölhúzta a könnyű szoknyát, keze eltűnt az anyag rejtekében, és asszonya hátra vetett fejjel élvezte, hogy él.
A leselkedő nő ködön át nézte az emberpárt, nem is őket látta, hanem saját magát és a férjét, aki nagyon tudott szeretni. Öt éve, majd öt éve vesztette el az urát a nagy járványban. Hiánya az első időkben volta a legborzasztóbb, évődésük, a férfi kedvessége nagyon tudott hiányozni.
Úgy nézte a pár szerelmi játékát, ahogyan árva gyerek nézgelődik a vásárban, tudván, semmit nem kaphat meg.
Nézte, ahogyan a férfi megemeli asszonyát, határozott léptekkel egy enyhén megdőlt fához viszi, leteszi. A nő csigalassúsággal húzza föl szoknyáját és hangosan sikkant, ahogyan a férje egy hirtelen mozdulattal magáévá teszi. Az apró nyögések, elégedett sóhajok, hangos sikolyok a nő fülébe hullanak, szeme issza a látványt. Bőre kipirul, öle lángol, kezéből az avarba hull a sulykolófa. Alig kap levegőt. Ökölbe szorított jobbját a hasába nyomja, hogy a kínzó ürességet enyhítse. Szemét nagy nehezen elvonja a látványtól, fejét a vastag fatörzsnek támasztja. Apró villanás fut rajta keresztül, halvány visszfénye azoknak a villanásoknak, amit a férjével annak idején átélt. Lehunyt szemmel áll a fa törzsének dőlve.
Hosszú idő telik el, mire megnyugszik, füle újra érzékeli a kinti zajokat, felnéz, de a pár úgy tűnt el a tisztásról, mintha ott sem lett volna. Halványan még hallja a gyöngyöző kacagást, nagyokat pislog, mint aki ébred, mint aki álmodott. Lenéz, meglátja a sulykolófát, fölemeli. Megrázza a fejét, nem érti, hogyan kerülhetett ilyen helyzetbe, elvesztegetett egy csomó időt.
Megfordul, és egyszerre minden erő kimegy a lábából. Pár lépésre tőle, hanyagul egy fának támaszkodva a birtok szálfatermetű ura, Simon lovag áll. Arca komoly, de a szeme vidáman csillog, és amikor megszólal, mély hangja végigborzong a nő bőrén.

5 megjegyzés:

  1. Az esthajnal tetszik jobban, Zsánna
    persze, ahogyan halad a történet, még változhat...

    VálaszTörlés
  2. Én az "Árnyékban vagy"-ra voksolok, a másik kettő kissé sziruposnak tűnik. Izgalmas kezdés...;)

    VálaszTörlés
  3. Nagyon köszönöm a "szavazatokat"!:-)

    VálaszTörlés
  4. A történetből amit eddig láttam az Árnyékban a legjobb. Ha boldog lesz az elindított "szerelmi szál a Napsugár is jó lehet.

    VálaszTörlés
  5. Köszi a véleményt! A történethez mindhárom cím kapcsolódik, de nem érzem, melyik az igazi. Nagy segítség, ha szavaztok! :-)

    VálaszTörlés