10.
fejezet
Eső
kopog, folyamatosan veri a párkányt. Anna hosszú ideje lebeg az
álom és az ébrenlét határán. Hallja a szolgálót, ma is, mint
tegnap. Nem nyitja ki a szemét, nincs kedve megszólalni. A leány
halkan tesz-vesz. Csöndben dúdolgat. Anna elalszik újra. A
férfi... a férje hangjára ébred. Elmosolyodik. De Simon nincs
egyedül, egy másik férfival beszélget.
–
Asszonyod még ágyban
van!?
Fojtott
vidámság, férficinkosság süt minden kiejtett szóból.
Simon
nevet.
–
Tudod, hogy van ez! Sok
időt elvesz egymás megismerése.
–
Uram! Ha most is inkább
ismerkedni szeretnél, én már itt sem vagyok!
Simon
újra fölnevet.
–
Nem! Maradj csak! Nem
halaszthatjuk ezt a beszélgetést tovább! Tudni akarom, milyen volt
az idei termés, milyen évünk volt! Tudni akarom, hogyan állunk!
–
Itt vagyok,
szolgálatodra. És itt vannak a könyvek is. Becsülettel vezettem
őket, mintha csak itthon lettél volna.
–
Tudom, megbízhatok
benned! Nem ellenőrizni akarlak. De apám mindig azt mondta, ha
nincs gondos gazda, nincs gondozott birtok sem! Fogjunk hozzá,
lássuk, hogyan állunk!
Anna
tanácstalan. Hogyan másszon ki egy vadidegen előtt az ágyból?
Kócos. Az inge, amiben aludt... és amiben nem aludt. Maga elé
mosolyog. Egy idő után képtelen az elhangzó számokra, adatokra
figyelni. Elszundít újra. A férje hangja ébreszti, de most csak
suttog, a fülébe suttog. Anna végigborzong.
–
Édes asszonyom! Hát,
való még mindig az ágyat nyomni, szépségem!? Ejnye-ejnye! Mit
érdemel az ilyen asszony, aki délidőben egy szál pendelyben
hentereg a férje cirógató keze alatt?
Anna
nagyot sóhajt, utat enged a meleg kezeknek. A férfi hangja olyan
forró, olyan kedves. És a keze... a szája.
–
Nyisd csak ki a szemed,
angyalom! Na, gyerünk! Látni akarom a tekinteteden, hogy örülsz-e,
elégedett vagy-e, tényleg!? Ez az!... Tudod-e, angyalom, mi van a
szemedbe írva!?
–
Mi?
Anna
alig bírja ezt az egyetlen szót is kinyögni. A férfi keze
kiprésel belőle minden hangot. A szégyentelen keze... cirógatja,
gyötri, csupa nedvesség, saját teste minden nedve az ujjak körül
hullámzik.
–
Akarod! Igaz?
Anna
fojtottan fölnyög. Szeme a férfiéban. Tágra nyitja. Simon
szédül. Hihetetlenül érzékeny ez az asszony. Emelkedőn van
megint, pedig alig ért hozzá. Csak pár pillanat, mióta itt
fekszik mellette. De Anna úgy kapkod levegő után, úgy örül,
mintha óra óta gyötörné. És följutott, följutott megint. Egy
apró kis hegytetőre, de följutott. Elomlik a tekintete. Nincs is
itt. Lassan tér vissza. Simon mosollyal fogadja.
–
Ez csak egy kis ébresztő
kedveskedés volt! Ne várj most folytatást! – fülébe suttog –
Este, este ugyanitt találkozunk, édes asszonyom! – elhúzódik,
hangosabban folytatja – Kelned kell, angyalom! Itt az ideje! Az
előbb már Mária is keresett. Rögtön visszajön. Kinyitotta a
feleségem ládáit, előszedte a ruhákat. Választanotok kellene
valamit vasárnapra a templomba.
A
férfi hangja természetes, de a mélyén Anna megérzi az elrejtett
fájdalmat. És a szemei... nem szívesen mondja, amit mond. Anna
igyekszik megértően, kedvesen szólni.
– Nincs szükség erre,
uram! Felveszem azt a ruhát, amit Mária nekem adott.
– Ne ellenkezz!
Máriának igaza van. Maradt vagy két ládányi holmi asszonyom
után. Fölösleges, hogy továbbra is használatlanul heverjenek.
Simon nem néz a nőre,
elnéz a feje mellett. Pedig nem könnyű elkerülni a kutató
tekintetet. Amikor az asszony keskeny, hosszú ujjai az arcára
simulnak, Simon becsukja a szemeit, a fájdalom úgy tör rá,
ahogyan az utóbbi egy-két évben szokott. Váratlanul taglózza le,
a torkát szorítja, a gyomrába öklel. Hosszú pillanatok múlnak,
mire újra érzi a vékony kezet az arcán, nyakán, a hajszálai
között. Hallja a suttogó női hangot.
– Nincs szükségem rá,
nem fontos, egy szál pendelyben, akár abban is elmegyek veled a pap
elé, mindegy, mi van rajtam. Boldognak akarlak látni.
Simon keze Anna vállán,
szorítja erősen, már majdnem fáj. Fáj is, szólni kellene. De
akkor a szorítás lassan enyhül. Múlnak a pillanatok, oldódnak a
merev vonások, a lecsukott szemhéj fölnyílik. A tekintet mélyén
ott az iszonyú veszteség minden gyötrelme. Simon maga elé morog,
Anna alig érti.
– Nincs semmi baj.
Elhúzódik, fölül, nem
kér a vigasztalásból. Most szívesebben lenne egyedül, asszony
nélkül, asszony nélkül továbbra is. Hirtelen áll föl. Nem néz
vissza. Hangjában nincs semmi kedvesség, a szavak visszaverődnek a
tágas szoba falairól.
– Ha mondok valamit,
engedelmeskedj! Az asszonyom vagy! Akarom, hogy használd azokat a
ruhákat!
Kimegy, otthagyja. Anna
értetlenül bámul a berántott ajtólapra. Simonon látszik, hogy
fáj neki, fáj még az a gondolat is, hogy valaki a ruhákhoz
nyúljon. Akkor miért kér ilyet? Miért kéri, hogy fölvegye
egyiket is? Anna kikászálódik az ágyból. A kandalló előtt egy
melegvizes vödör gőzölög. Hirtelen eszébe jutnak a férfi
szavai. Gyakrabban kell mosdania... A szavakról eszébe jutnak a
mozdulatok, a határozott kéz, a sok kedveskedés. Az éjjel, az
éjjel szerette, de az előbb a pokolba kívánta. Nem kért a
vigasztalásból, halott asszonyával akart kettesben maradni. Anna
arcára gyötrelem ül, hasonló ahhoz, amit Simon szemében látott,
mély és erős fájdalom. Képtelenség, képtelenség egy holtat
egy másik ember szívéből kitúrni. Az anyjának sem sikerült. Az
apja is elvesztette első asszonyát. Holtában is állandóan
dicsérte, emlegette. Az anyja, Anna emlékszik a fájdalomra a
szemében. Szörnyű, szörnyű lehetett egy halottal versenyezni.
Most ő is megkapta. Tudtán kívül... Az ajtó kivágódik, Anna
szíve nagyot ugrik. Halálsápadtan néz a férfire. Az is sápadt,
sápadt, mint a fal. Nézi a mosdótál fölé guggoló asszonyt...
miatta mosakszik. Az öle az ő magjában fürdött az éjszaka, most
azért mosakszik, ahogy kérte. Elindul felé, az asszony
határozatlanul föláll, derekáról a gyűrt alsóruha a lába
szárához hullik. Szemében a bántás eltakarhatatlan. Bár
igyekszik, nem néz rá, lesüti a szemét. Simon megáll előtte,
egy arasz sincs köztük. A hideg folyosón pillanatok alatt
megnyugodott. Eltemette újra azt, amit el kellett temetnie. Gyorsan
ment, aránylag, az első időkhöz képest gyorsan. Ezt a nőt, a
feleségét megbántotta. Fölöslegesen. Anna csak azt tette, amit
egy jó asszony szokott, vigasztalt. Ez az asszonyok dolga, szent
kötelessége. Ők a vigasz, letörlik a könnyeket.
– Nézz rám!
Anna nem mozdul, sírt,
biztos, hogy meglátszik az arcán. Áll leszegett fejjel, a
bokájánál fodrozó lassan hűlő vizet nézve.
– Kérlek!
Anna nagyot nyel.
Fölemeli az arcát, elnéz a férfi feje mellett. Simon vár, nem
mozdul. Egyikőjük sem tudja, mennyi idő telik el. A férfi hangja
rekedt, amikor nagy sokára beszélni kezd.
– Bocsáss meg! Nem
fogadtam el a felém nyújtott kezedet. Megígérem – nyel egyet –
nem fordul elő többet. Elvesztettem őt. Nagyon ritkán, ritkán
fordul elő, hogy így legyűrjön a hiánya. Hogy így kivetkőzzek
magamból. Ne haragudj!
Nem érinti meg, nem is
marad. Hátat fordít, kimegy, az ajtó most lassabban és halkabban
csukódik.
Istenem! Mi lesz ebből.?!
Nem ismeri ezt a férfit, nem tud róla semmit... Szerette előző
asszonyát ez látszik... Megkeresi Máriát, beszél vele, tanácsot
kér. Öltözik. Az asztalon egy letakart tálcán hideg sült lehet,
érzi az illatát. Nincs türelme most enni. Nyitja az ajtót és
megtorpan. Henriknek szaladt neki kis híján. A férfi a kopogásra
emelt kezét lassan leereszti. Szeme olyan hideg, mint a jégcsap.
Ruhájából, köpenyéből víz csöpög. Most ért vissza
Konrádtól. Anna gyomrájában jeges rémület kell, szempillantás
alatt teríti le. Az ajtófélfának támaszkodik, keze a kilincshez,
mintha odaforrt volna.
– Az uradat keresem!
Anna csak a fejét rázza,
képtelen megszólalni. Kérdezni akar, de egy hang sem jön ki a
torkán.
– Hová indultál?
Hihetetlen, hogy így
beszél vele, ilyen számon kérően, ilyen hidegen. Illetlenül.
Kihúzza magát, hangjára talál.
– Az utamban állsz.
A férfi szemében
gyűlölet izzik, Anna nem érti. Henrik fojtottan káromkodik. Olyan
szavakat használ, amiket Anna még életében nem hallott.
Abbahagyja, sarkon fordul, megáll. Visszalép.
– Nem hagyhatod el a
várat!
Anna a döbbenettől újra
szólásképtelen. Ő a várúr felesége. Nem beszélhet így vele
ez az ember. De Henrik már ott sincs, a lépcsőn dübög. Annára
újra sírhatnék tör. Kezd ez az egész nap egy rémálomhoz
hasonlítani. Pedig olyan szépen indult... Nem fogja hagyni! Ezt a
férfit akarja, szüksége van rá. Igen, és ő is kell Simonnak,
látja rajta. Máriához megy és végül egy szót sem szól.
Megoldja maga, nem kér tanácsot.
Megnézik a ruhákat,
gyönyörűek. Színesek, ügyesen megvarrtak, finom anyagok simulnak
Anna tenyerébe. Könnyű lenne elcsábulni. De lehetetlen, hogy
fölvegyen egyet is, hogy Simon tényleg ezt akarja. Mária látja a
tanácstalan arcot, a bizonytalanságot. Fölemeli az egyik ruhát.
Kék, mint a késő őszi ég.
– Ezt vedd föl! Anna
alig hordta!
– Anna?
– Nem tudtad, hogy őt
is így hívták?
– Nem. Azt, hogy volt
asszonya, csak azt tudtam, csak annyit mondott. Hazafelé, még mikor
a tisztásról elindultunk.
– Csak ennyit?
Anna bólint.
– Anna volt ő is.
Hasonló termetű, hasonló természetű, mint te. Tizennégy évesen
került Simon mellé, majdnem hat évig voltak együtt. Öt éve halt
meg.
– Miért, miért halt
meg?
Mária hosszan hallgat,
nem néz Annára. A ruhákkal bíbelődik.
– Az lenne a jó, ha
majd az öcsém magától elmesélne neked mindent. Én nem mondok
többet.
– Ugye, szerette,
szerette nagyon?
Mária Annára néz,
elmosolyodik.
– Úgy szerette, ahogy
most téged, az első perctől elfogadta. Nem keresett benne hibát.
Csak a jót látta. Szeresd őt és szeretni fog, amíg csak éltek!
Az Anna kezében lévő
kék ruhára mutat.
– Azt az anyagot,
amiből ez a ruha készült, én hoztam Annának. Talán egy évvel a
halála előtt. Nem sokat hordhatta. Ráadásul Simon azon a nyáron
alig volt itthon. Talán nem is emlékszik erre a ruhára. A többiből
viszel el?
– Nem, szépek,
tetszenek, de nem.
– Egy bélelt köpenyre
mindenképpen szükséged lesz.
– Az van, volt rajtam
egy, mikor... mikor az embereimet megtámadták.
– Még mindig nem
tudom, hogyan élted túl?
Anna nagyot sóhajt,
végigborzong.
– Rosszul voltam. Előző
este a fogadóban ehettem valamit. Vagy csak a félelemtől...
Akaratom ellenére vittek Konrád várába, hogy feleségül vegyen.
Úgy éreztem, maga a halál, ami rám vár itt délen. Megkértem a
kocsit, hajtson az erdő mellé. Bementem a sűrűbe. Vagy fél órát
elkínlódtam. Amikor visszaindultam, akkor támadták meg őket.
Hallottam a kiáltozást. A két lovag elfutott. A kocsist levágták.
A szolgálólányomat – fölnéz – letépték az összes
ruháját, mind nekiestek egymás után.
Megborzong, újra.
– Téged nem kerestek?
– A leányon egy
régebbi ruhám volt. Jó anyagú, tiszta, talán hölgynek nézték.
– Megölték őt is?
– Nem, elvitték,
magukkal vitték.
Mária hátán is
végigfut a hideg.
– Szörnyű, hogy nincs
rend az utakon! Szerencséd volt!
– Igen, az Úr
megmentett az útonállóktól és egy szörnyű házasságtól is.
Bár – fölnéz – lehet, Simonnal sem lesz olyan könnyű, mint
először gondoltam.
Mária meglepődik,
elmosolyodik.
--Nem, tényleg nem lesz
könnyű. Bár az öcsém esküszik, hogy örökre eltemette előző
asszonyát, ez nem igaz.
– De te a szívéhez
férkőztél – fölnevet újra, kacsint – vagy a férfiasságához.
Megadhatsz neki mindent, amit az előző asszonyától öt éve nem
kapott meg. Ő halott, de te élsz, itt vagy vele. Ezt ne feledd
soha!
Kegyetlen szavak, de Anna
halványan elmosolyodik. Pedig szörnyű az egész. Mégis, reményei
új erőre kapnak, Máriának igaza lehet.
Anna a délutánt a
szobában tölti, az idő vigasztalan. Kinyitja az ablaktáblákat,
nézi a szemerkélő esőt. Rálát az udvarra. Nincs mozgás, csönd
van. Az istállók felől hall egy halk nyerítést, azután újra
csönd. A szoba gyorsan hűlik, de Anna szereti az ablakon betóduló
eső illatát. Mélyeket lélegzik... Később a ruhával kezd
foglalatoskodni, valamiért hiányoznak róla az összefűző
zsinórok. Az oldalából, a mellrészből is. Mária a saját egyik
ruhájából kibontotta a szalagokat. Anna most azokat fűzi. Szép
lesz, mintha rá öntötték volna. A szoknyarész egy-két ujjnyival
hosszabb, mint kellene, de van idő felvarrni. Van rá két napja, ma
csak kibontja. Az eső miatt nagyon sötét van. A fatáblák fölötti
üvegablakon nem tud most elég fény bejönni. Gyertyát gyújtott,
úgy dolgozik. Nem nyit rá senki. Egyszer kell a mozgás a lépcsőház
felől, de csak Mária hangját hallja és talán Károlyét. Anna
maga elé mosolyog. Lehet, hogy Mária meggondolta magát, mégis
csak fogadta a férfit. Anna megérti. Károly szeme akár Simoné.
Erő van mögötte, büszkeség, határozottság, kedvesség. Nehéz
nemet mondani. A nagy csönd, az egyedüllét Annát elálmosítja.
De nem akar aludni, félreteszi a ruhát, újra az ablakhoz lép.
Kitárja. Még mindenen vízcseppet csillognak, de a ritkuló
felhőket már színesre festi a lemenő nap fénye. Annára rátör
a mehetnék. Ki a szobából, a lakótoronyból, a várból! Attól,
hogy tudja, nem mehet sehová, a vágy még kínzóbb. Henrik
ráijesztett, valami történhetett odaát Konrádnál. Talán egy
fenyegetés. Henrik gyűlöli őt, látszik rajta, nem titkolja, de
meg akarja védeni. Simon miatt védi. Durván szólt, de mégis
hallgatnia kellene rá... Otthon minden nap sétált... Kimegy most
is. Csak úgy, mint otthon szokott, gyalog. Nem messze, csak pár
lépés. Egy ösvény visz a tóig. A várból látszik az ösvény
és a tó is. Szem előtt marad, de sétál egyet. Egy fél órát
szürkületig. Meg kellene kérdeznie Simont, de talán nincs is a
várban, minden túl csöndes. A férfiak nagy része a faluban
lehet, pont úgy, mint tegnap. Kapkodva öltözni kezd, nem szól
senkinek. Nem tudja meg senki, sétál egy kicsit. Siet vissza. A
kapunál szerencséje van. A két őr egy szekérrel és annak
rakományával van elfoglalva. A paraszttal beszélgetnek. Anna
először azt hiszi, hogy észre sem veszik, amikor elsiet a szekér
túloldalán. De az egyik ember utána szól.
– Akárhová sietsz
angyalom, igyekezz vissza! Az urunk új parancsot adott.
Napszálltakor azonnal bezárjuk a kaput.
Anna a kezével int, nem
fordul meg, örül, hogy nem ismerték föl. Siet az ösvény felé.
Az utazóköpenye egyszerű, tetőtől talpig beburkolja. A katona
elgondolkodva nézi a gyorsan lépkedő nő háta közepét, társához
fordul.
– Ez nem urunk új
asszonya volt?
A másik hátrafordul,
abbahagyja a beszélgetést a fuvarozó paraszttal. A távolodó
asszonyra mered.
– Gebedjek meg, ha
megismerem így hátulról! De az biztos, hogy egy szolgáló sem
hord olyan köpenyt, amely a sarkát veri! Bajunk lehet, urunk az
előző este parancsba adta, hogy asszonyát kíséret nélkül ki ne
eresszük! Ma pedig új parancs jött. Egyáltalán ki sem
ereszthetjük, csak ha urunk erre engedélyt ad! Biztos vagy benne,
hogy urunk asszonyát láttad itt kimenni?
Összenéznek.
– Ha baj lesz, alig ha
takarózhatunk azzal, hogy azt se tudjuk, ki hagyta el a várat!
Nézik egymást,
mindkettőben félelemben ébred. Az uruk szigorával egyikük sem
akar szembenézni. A fiatalabb katona kilép a kapuboltozat alól, a
nő után kiállt.
– Hölgyem?! Hölgyem?!
De a nő, se lát, se
hall, megy, nem is fordul hátra. A férfi sietve tesz néhány
lépést.
– Hölgyem, ha nem
akarsz bajt a fejünkre, gyere vissza!
A nő lendülete
megtörik, megáll, lassan megfordul. A fiatal férfi látja Anna
bizonytalanságát.
– Urunk darabokra tép
bennünket, ha bármi bajod esik!
Anna visszaindul, ennyit
a sétáról. A méreg gyűlni kezd. Mi baja eshet a vártól egy
kőhajításnyira. De ezekkel az emberekkel itt nem vitatkozhat.
Ahogy Anna közeledik, úgy száll el a fiatalabb legény rémülete.
Anna hallja a megkönnyebbült sóhajt. Az aggodalom lassan eltűnik
a nyílt tekintetből.
– Bocsáss meg nekünk
hölgyem, hogy nem ismertünk meg rögtön!
Anna biccent, a fiatal
férfi mellélép, úgy kíséri.
– Ne ránk haragudj,
hogy nem engedtünk ki! Urunk parancsait nem ajánlatos megszegni!
A legénynek a
megkönnyebbüléstől be nem áll a szája.
– Vigyáznunk kell rád,
mint a szemünk fényére! Ha ki akarsz sétálni, urunknak kell
engedélyt adnia rá. De most itthon sincs. Napszálltára ígérte,
hogy hazatérnek. Jönnek rögvest, vele beszélj!
A kapu alá érnek. Anna
továbbra sem szól. Képtelen lenne egy hangot is kinyögni. A
szégyen, a méreg fojtogatja. Egy séta, egy sétához engedély az
urától? A fiatal legény még egyszer utána szól.
– Ne haragudj ránk,
úrnőm!
Anna oda sem néz, merev
léptekkel indul keresztül az udvaron.
– Haragszik. – szól
aggódva a fiatalabb katona, az idősebb legyint.
– Nem rád vagy rám –
fölnevet – az urunk meg nem fogja hagyni, hogy sokáig
haragudjon!
Mindkét vigyor
megkönnyebbült.
– Tényleg olyan jó
szeretője asszonyainak, mint mondják?
Az öregebb bólint.
– Tud valamit és a
tudást szívesen meg is osztja. Egyszer tanácsot kértem tőle
magam is.
A fiatalabb legény
érdeklődése élénkül.
– Ugyan, sosem szoktál
asszonyodról beszélni!
– Nem, tényleg nem. De
akkor úgy négy-öt éve urunk észrevette, hogy valami nincs
rendben köztünk...
Várakozó csönd üli
meg a kapualjat.
– Mindig is volt
látása, hogy a bajt észrevegye, talán az apjától örökölte.
Az is rajta tartotta a szemét az emberein.
– Tanácsot kértél?
A középkorú férfi
lassan bólint.
– Azt, igen, nem
szégyen az.
– De miért?
– Na azt, aztán
végképp nem kötöm az orrodra! A baj elmúlt, nincs róla mit
beszélni.
A legény csalódottan
fordul el. Állnak tovább szótlanul, a távolodó szekérre
bámulva.
Anna kifulladva ér
vissza a szobába. Úgy érzi magát, mint egy csapdába esett
vadállat. Konrád. Átkozott a nap, amikor először meglátta a
testvére cimboráját. Az első pillanattól, majdnem az első
pillanattól csak utálattal tudott ránézni. Félelmetesnek találta
magasságát, az erőtől duzzadó karját, a kutató tekintetét.
Simon még magasabb, még szélesebb vállú, de a szemei... meg
lehet benne bízni, sosem bántaná... Mérge lassan lelohad. Simon
szereti, talán. Kívánja, biztosan. De nem szokta meg, hogy a
dolgait vele is megbeszélje... Kérnie kell. Kérnie, hogy ne hagyja
ki semmiből... Erősen szürkül, nem gyújtja meg a gyertyát. Nem
fél, a szoba sötétje bársonyosan öleli körbe. Megszokta,
megszokta hamar. Tegnap este érezte először, amikor a vacsora után
belépett ide, hogy otthon van. Hogy minden gond, minden baj ellenére
jó itt. A férfi, a férfi szobája, beengedte, befogadta. Anna
szereti a hatalmas hímzett kárpitot a falon. A rajta levő dévajul
vidám jelenetet. Férfiak és nők kergetőznek, istenek, istennők,
karcsú alakok. Gondtalanok, nem zavarja őket a meztelenség. Illik
ide ez a kép. Illenek a súlyos bútorok is, faragottak,
kényelmesek. Az ágy hatalmas. Első este elveszettnek érezte benne
magát. De már szereti. Itt lett asszonnyá. Maga elé mosolyog, jó
asszonynak lenni. Simon mellett jó. Az egyre erősödő sötét
elnyeli a kárpitot, elnyeli a bútorokat, elsimítja Anna mérgét.
Megrezzen, amikor a kilincset valaki lenyomja, az ajtót résnyire
nyitja.
– Anna, alszol?
Simon az. A folyosó
végén égő fáklya fénye halványan körülderengi a magas
alakot.
– Itt vagyok.
Simon a szemét mereszti,
a szobában koromsötét van, nem ég egyetlen gyertya sem. A tűz is
elhamvadt. Simon nyitva hagyja maga mögött az ajtót. A halványan
beszűrődő fény hideget zúdít a szobába. Simon végre meglátja
az asztal mellett tétován álldogáló asszonyt. Hozzálép,
megöleli. Dél óta furdalja a lelkiismeret, azt hiszi, Anna a
szomorúságát rejtegeti a szobában, azért nem gyújt világot.
Meg akarja vigasztalni, nem akarja rosszkedvűnek látni.
– Kicsi kincsem, még
mindig bánkódsz?
Anna száját nyújtja a
férfinek, csókot szeretne. Békítőt, megnyugtatót a rosszul
induló nap végéhez illőt. Hogy minden jóra forduljon. A férfi
ráérez arra, hogy Anna mit szeretne. Nem csókol most vadul, nem
csókol most lángoló vággyal. Lassan kedveskedik, puhán mozog,
kívül marad. A szájra, az arcra ad ráérős csókokat.
Meglepődik, amikor a könny sós ízét megérzi. Megáll,
mellkasára vonja a nő fejét, hangja rekedt.
– Ennyire
megbántottalak?
– Nem. Csak kérni...
kérni szeretnék.
– Kérni?
Anna hangja nagyon halk
és komoly.
– Konrád dél óta a
várban és én nem tudok az útjáról semmit. Akármi történt,
jobb tudni a biztosat, mint találgatni a bizonytalant. Ne titkold el
előlem, mi történt!
Simon nem akart mondani
semmit. Gondolatai száguldanak. Elbírja-e a nő vajon az igazat,
elbírja-e a fenyegetések súlyát. Amit Konrád üzent, az szörnyű.
Henrik a saját szakállára tiltotta meg Annának, hogy kitegye a
lábát a várból. Vele előtte nem is beszélt. De utólag Simon
igazat adott neki. Konrád üzenete Annára nézve, a jövendő
életükre nézve riasztó, beárnyékol minden elkövetkező napot.
– Van jó hír és
rossz is. Az jó, hogy Henrik a halastavat elfogadta, cserébe békén
hagyja a parasztjaimat, nem tör a családomra, nem tör embereimre,
erre megesküdött.
Elhallgat, nem mondja a
halastavon kívül odalett a tó környéki erdő egy tetemes darabja
is. Kemény az alku. De ha Konrád betartja, megérte odaadni.
Írásban fektetik, hogy a tó és környéke csak addig Konrádé,
míg a szavát megtartja, így állapodtak meg.
– Rám már nem
haragszik. Elfogadja, hogy a hatásod alá kerültem, hogy
elvettelek.
Elhallgat, képtelen
megismételni azt, amit Konrád Annának üzent.
– Nekem? Nekem nem
bocsát meg?
Simon Anna köré olvad,
ennél közelebb férfi nőt magához nem vonhat. Hosszan hallgat.
– Eskü köti, hogy az
életedre nem tör.
Hallgatnak, a szobába a
nyitott ajtón beömlő hideg Anna csontjáig hatol. Az életére
nem, akkor mire, hogyan akar visszaütni?
– Fázom.
Simon észbe kap. Őt a
téli köpenye takarja, az asszonyon meg csak a ruhája, az ajtó
pedig nyitva. Föllélegzik, hogy nem kell többet mondania, hogy
Anna szemlátomást nem akar többet hallani. Elengedi a nőt,
lekapja válláról a meleg köpenyt. Az asszony köré teríti,
elveszik benne egészen. Simon még mosolyogni is képes, ahogy
végignéz Annán és meglátja a lába körül földet söprő
anyagot. Újra átöleli az asszonyt.
– Már elfele jött
Henrik, amikor Konrád mondott valamit, rád érthette. De
megvédelek, nem hagyom, hogy bajod essen.
Anna bénultan áll.
Tudta, tudta előre, hogy Konrádtól nem szabadulhat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése